Jogállam, 1923 (22. évfolyam, 1-10. szám)

1923 / 3-4. szám - A pénz értékcsökkenése és a joggyakorlat

I io IRODALOM. Már említettük, hogy szerzőnk az egyesületek büntetendőségét nem is azok bűnösségéből vezeti le, hanem abból, hogy egyes alakulatok, különösen a kereskedelmiek, a felhalmozott erőkben rejlő nagy hatalmuk következtében, a jogrendet veszélyeztető eredményeket képesek létrehozni. Nézetem szerint egy kis logikai ugrás van abban, hogy büntetőtörvényhozásilag az ilyen veszély lehetősége már magában véve releváns tény. Erről persze nehéz feltétlen szabályt felállítani. A törvényhozó a büntetendőség meghatározásában korlátlan, tőle függ, hogy valamely jelenségben, tényben, magatartásban «a társadalom életfeltételeinek megtámadását*) (Jhering) ismeri-e föl. Nincs tehát kizárva, hogy már az ilyen megtámadás lehetőségét, az u. n. veszélyt is büntetendőnek («biztonsági intézkedések» alá vonandónak) nyilvánítsa. Ugyan e korlátlan hatalmánál fogva megteheti azt is, hogy az egyesületekkel szemben eltér a büntetőjog azon alapvető tételétől, hogy csak beszámítható ember tartozik -felelősséggel. De ennek az abszolutizmusnak mégis csak vannak korlátai, észbeliek és közfelfogásiak egyaránt. Mai gondolkodásunk nem tartaná megengedhetőnek, hogy a törvényhozó az apa tetteért a fiút büntesse vagy — ad absurdum vive a dolgot — az ősi mód szerint állatot vagy élettelen tárgyat tegyen büntetendő alanynyá. Epoly kevéssé tudjuk elismerni azt, hogy büntetendővé tegye azt, a kinek akarata nincs. De nem tekintve ezt: van-e labilisabb, általánosithatóbb fogalom, mint az a veszélyesség? és van-e legbensőbb érzésünkkel ellenkezőbb dolog, mint büntetni ott, a hol kétségtelen bűnösséget megállapítani nem lehet? Mert hiába leplezzük : az a «biztonsági intézkedés* büntetés marad; hiába iparkodunk pl. a dologházat a büntetés fogalma alól kivenni. Nem a név határoz, hanem a dolog. Ebben a szabadságvesztésben megvan a büntetés jellege: a «malum passionis»; csak az a baj, hogy hiányzik belőle a kiegészítő «propter malum actionis», a beszámítható cselekvés. Nem ok nélkül engedtük meg magunknak e letérést voltaképeni tárgyunk teréről. Törvényhozásunk már az 1913 : XXI. törvényczíkkel oly irányban indult, a melyet sem jogi, sem politikai szempontból nem helyeselhetünk. De e törvény mégis ad a bíró kezébe némi ismejeleket, a melyek megóvják őt a határ nélkül való szubjektivitástól, a szin, a látszat kriminalizálásától. Csavargás, szerencsejátékból élés, kéjnőtől eltartatás: mindezeknek kriminalisztikus jellege kétséges ugyan, de tisztán erkölcsi alapról büntetendőségük végre is vitatható. De hol volt akkori