Jogállam, 1918 (17. évfolyam, 1-10. szám)

1918 / 1-2. szám - A választójog története

A VÁLASZTÓJOG TÖRTÉNETE. 37 Ehhez járult a közállapotoknak íeltartózhatatlannak látszó züllése, mely az akkor hatalmon levő Deák-párt tekintélyét mindjobban aláásta s ennek akczióképességét majdnem teljesen megbénítva, az országgyűléseket «a viharok és rombolások országgyűlésévé tette». Ily viszonyok között csak 1872-ben terjeszthette be a Lónyay-kormány belügyminisztere, Tóth Vilmos, a választói reform és a parlamenti cziklusnak öt évre való kiterjesztéséről szóló törvényjavaslatokat, melyek ellen azonban az ellenzék az obstrukczió fegyverét szegezte. Hogy az ezen obstrukcziót követő házfeloszlatás után megtartott általános választásokon a kormány minő eszközökkel kivánt magának többséget biztosítani, s hogy e czél elérése érdekében a választási visszaélések mily óriási mérveket öltöttek, " ezt mi sem jellemzi jobban, mint a függetlenségi párt válaszfelirata, mely e választási visszaélések miatt a képviselőházat nem tekintette törvényesnek s annak feloszlatását kérte, hogy «a nemzetnek alkalma nyíljon akaratát uj választásokon szabadon nyilvánítani»>. E választás még jobban megérlelte a választójog reformjának szükségességét, mely ily körülmények között nem is kerülhetett le a napirendről. Két egészen ellentétes felfogás nyomult előtérbe. Egyik a konzervatív, mely a visszaélések okát a választók nagy számában s az alacsony értelmi és erkölcsi fokon álló tömegeknek választói jogosultsággal való felruházásában találta, miért is minden igyekezetét arra fordította, hogy a választói jogosultság további megszorításával minél kevesebben hagyassanak meg e jog gyakorlatában. A másik a liberális felfogás, mely a jogkiterjesztésben és a .titkosság behozatalában látta azon'garancziákat, melyek a választások tisztaságát s a nemzet valódi akaratának megnyilvánulását biztosítják. A kormány azonban egyik irányzathoz sem csatlakozott.