Jogállam, 1915 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1915 / 1-2. szám - A perjog egyik főproblémája a perrendtartásban

96 Dl SZÉKÁCS ALADÁR Egy költött világba helyeznek, bennünket. Való tényeket azonban bizonyára ők sem, sőt nagy fantáziájuk révén ők tán legkevésbbé tudnának úgy elénk állítani, hogy az ily irásra Ítéletet lehessen alapítani. Mondhatja valaki azt is: akad ember, a ki ép beszélni nem tud. Igaz. De ezeket én mint biró legjobban szeretem. Mert a kinek a beszéde nem folyékony, az ép a beszédben szokásos frázisokat, tehát a beszédnek ép az írás mesterségéből átvett fogásait nem sajátította el. Ennek minden szava rendszerint egyéni lesz. Csak egy kis türelem kell hozzá s akkor ő fog a bírónak legkevesebb gondot okozni. Viszont akadnak olyanok is, a kik a beszédet mesterségesen oly tökélyre fejlesztették, hogy szavuk már nem tekinthető lényük természetes és spontán megnyilatkozásának. Mert a mig az irodalom művésze úgy ir, mintha beszélne, addig a beszéd művésze, a szónok úgy beszél, mintha irna. Azonban a szónok sem okoz nagy gondot a bírónak. Ha őt a contradíctorius tárgyaláson összeeresztjük a természeti alapon beszélő többi felekkel, annyira kirí a társaságból, hogy mesterkedésével előbb-utóbb gyanút fog kelteni. Mert a szónoklattal szemben ugyanaz az óvatosság ajánlatos, mint a melylyel a hatásos írásművet kell fogadnunk. A szónok beszéde élőszóval előadott írásmű. E fejtegetésekből az következik, hogy mindazok a perbeli cselekmények, a melyeknél a fél, a tanú vagy más perbeli személy egyéniségének ismerete döntő fontossággal birhat, vagy a melyekben a való tényállás megalkotása szempontjából a felek közvetlen és spontán nyilatkozataira s a tárgyalás közben, az ottan történő események által kiváltott cselekményeiknek közvetlen észlelésére van szükség, szóbeli tárgyaláson folyjanak le, a per egyéb fázisai pedig írásbeli útra utaltassanak.