Jogállam, 1910 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1910 / 5. szám - Észrevételek a polgári perrendtartás javaslatának a mulasztást szabályozó 442., 443. és 510 §-aihoz

TÖRVÉN YELŐKÉS2ITÉS. hanem bizonyos) A német 335. §. 1. pontja megegyezik a javaslat 443. §. 2. pontjával s e pontnál Gaupp-Stein, valamint a dresdeni Oberlandesgericht (Sáchsiches Archiv für bürg. Recht 14—590) ugy döntenek, hogy a kérdéses körülmény fennforgásának bizonyossága esetében a kereset ítélettel elutasítandó. De e magyarázat a német prts. 330. 331. §-aiban leli alapját, melyek a felperes elmaradása esetén elöirják, alperes elmaradása esetén pedig megengedik a kereset elutasítását, szóval érdemleges elbírálást írnak elő, a mi a mi javaslatunk makacssági rendszerével ellentétben áll. Épen ezért a 443. §. egész construcüója kizárja azt, hogy érdemleges ellenkérelem nélkül a kereset — bármily okból is — itéletileg elutasittassék. A 2. pont tehát igy bővítendő ki: «ha stb. . . . kétséges marad, avagy ha e körülmény kétségtelen fennforgása a marasztaló ítélet hozatalát kijárja.» III. 510. §. «Ha a tárgyalás határnapját a felebbező ellenfele mulasztja el stb. — a felajánlóit s keliöcn köbölt bizonyításra né\ve feltélele\tttik, ha annak egyáltalában helye van, hogy a c^él^ott eredményre vehetett.» Ez megegyezik a S. E. 162. §-áva'. Mit jelent ez a feltételezés «hogy a felajánlott bizonyítás a czélzott eredményre vezetett"? Vagy csak azt jelenti, hogy ugy vétetik, mintha pl. a tanú tényleg azt vallotta volna, a mire nézve reá hivatkoztak, vagy azt is jelenti, hogy a bizonyitani kivánt 'ény valónak vétetik. A német 542§. ugy intézkedik, mint a javaslat <;io. §-a ; de az értelem ott vitás. A német prts. min. indokolása (312. lap) s a bizottsági jelentés (jegyzőkönyv 245. lap), — a legtöbb kommentár, •— a karlsruhei és braunschweigi Oberlandesgericht (Badische Rechtspraxis 1901 —173, 1902—134, •—Zeitschrift für Rechtspflege ím Herzogtum Braunschweig 48, 48) ugy értelmezi ezt, hogy «czélzott eredményn nem e^yéb, mint a bizonyitási eszköz valóságos szolgáltatásának fiktiója, — azaz csak az tételeztetik fel, hogy a felhívott tanú bizonyos vallomást tett, a szakértő bizonyos véleményt mondott, de a bíróság e vallomást, e véleményt szabadon — és esetleg, az elsőbiróság által tényleg felvett bizonyitás eredményévei szembeá'litva — mérlegeli. Ezzel szemben Gaupp-S'ein, Schmidt, Oberlandesgericht Hamburg (Mugdan und Falkmann Rechtsprechung VII. 292), — Entscheidungen des Reichsgerichts XXXVI, 427 — Reichsgericht 1903 1/8 (Gruchot Beitráge 47, 1179) azt vitatják, hogy oly szabad bírói meggyőződés, mely a fiktív bizonyitékokat a valóságos bizonyítékokkal szemben mérlegeli, ellentmond önmagának és a szabad mérlegelés fogalmának ; ezek tehát ugy értelmezik e rendelkezést, hogy a czélzott eredmény alatt magának a bizonyitani kivánt ténynek valósága értendő, — minden mérlegelés nélkül, és tekintet nélkül az elsőbiróságnál tényleg szolgáltatott ellenkező bizonyítékokra. Ha a felebbező fél az uj bizonyitékokat oly tények tekintetében ajánlja fel, a meiyek az elsőbiróságnál bizonyitás tárgyát nem képezték, vagy azért, mert a felebbező fél az ellenfél tagadásával szemben ott bizonyitékot fei nem hozott, vagy azért, mert a felebbező fél ott épen az ellenkező tényt