Jogállam, 1910 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1910 / 5. szám - Észrevételek a polgári perrendtartás javaslatának a mulasztást szabályozó 442., 443. és 510 §-aihoz

TÖRVÉNYE LŐ KÉSZÍTÉS. 371 ismerte be, — akkor a «czélzott eredmény» fiktiójának gyakorlati alkalmazása nem okoz nehézséget, — mérlegelésre nincs szükség, — a bizonyítani kivánt tény valónak vétetik. De ha a vitás tény már az elsőbiróság előtt bizonyítás tárgyát képezte, akkor az 510. §. alkalmazása minden esetben absurd helyzetet teremt. Hogyan mérlegelje a felebbezési biróság a ki nem hallgatott tanuk vallomásait a tényleg már kihallgatott tanuk vallomásaival szemben, a mikor azok a szempontok, a melyek a mérlegelésre rendszerint befolyással bírnak, úgymint a vallomás határozott vagy habozó volta, a mellékkörülmények tekintetében felmerülhető ellentmondások, a betanítás jelei, az általános kérdésekből kiderülő elfogultság vagy érdekeltség, a tanú egész viselkedése, — egyáltalán ki vannak vonva a biróság megfigyelése alól ? — De még nagyobb képtelenség a másik álláspont, mely szerint egyetlenegy uj tanura való puszta hivatkozás elegendő legyen az elsőbiróság által valóban kihallgatott összes tanuk ellenkező vallomásainak, s az ezekre alapított ténymegállapításnak a lerontására, akkor, a midőn az uj tanú ki nem hallgattatik, annál kevésbé megeskettetik, sőt talán nem is létezik. Ha a vitás szabályt mégis fenn akarjuk tartani, akkor e helyett, hogy a felajánlott bizonyítás «a czélzott eredményre vezetett,* mondjuk kivagy azt, hogy «a bizonyítani kivánt tény valónak vétetik*, vagy azt, hogy «feJtételeztetik, miszerint a felajánlott bizonyítás a czélzott, de a 270. §. szerint mérlegelendő tartalommal bírt volna.» Helyesebbnek tartanám azonban az egész bizonyítási fiktió elhagyását. Ha oly tényeket hoz fel a felebbező, melyek az elsőbiróság Ítéletében megállapított tényállással nem ellenkeznek, ezek ugy sem szorulnak bizonyításra; ha azonban a felhozott tények az elsőbirósági ítéletben megállapított tényállással ellenkeznek, akkor tessék a felhozott uj bizonyítékokat valóban kivenni, — mert a bizonyíték létezésének és tartalmának puszta állítása logice nem birhat több erővel, mint más puszta tényállítás, — tehát nem ronthatja le az ellenkező tagadást vagy a már sikeresen produkált bizonyítékot. E tekintetben nem ismerhetem el annak az indokolásnak a helyességét, mely szerint a S. E. 162. §-a a gyakorlatban czélszerünek bizonyult volna. Ellenkezőleg, az intézmény erőltetett, idegenszerű, igazságtalan volta annyira kézenfekvő, hogy azokban a ritka esetekben, a midőn ez a bizonyítási fiktio a meg nem jelent fél pervesztességét idézte elő, a felebbezési bíróságok bármily gyenge alapú igazolási kérelemnek helyt adtak, semhogy az igazságot végleg agyonüssék. Végleg — azért, mert itt a felülvizsgálat nem segit, — de a perújítás is csak akkor, ha a fiktív módon bizonyított ténynyel szemben az ellenfél ellenbizonyitékot tud produkálni, a mi mindenesetre súlyos feladat akkor, amidőn összes és sikeres bizonyítékait az alapperben elsőbirósági eljárásban már kimerítette. S látjuk az alkalmazás nehézségeit a német eljárásban ; csakhogy ott ez esetben is könnyen segit magán az elmakacsolt fél ; egyszerűen ellentmondással