Jogállam, 1906 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1906 / 4. szám - A magyar magánjog kézikönyve. Második, javított és bővített kiadás. Irta: dr. Raffay Ferencz jogakadémiai tanár Eperjesen
}02 IRODALOM. vánitja, mi hazai bíróságaink tekintélyének árt. Helyesen mutat rá szerző, hogy ilyen abusus ellen a honossági törvény sürgős módosításával kellene gátat emelni. Ez azonban a mai viszonyok közepette pium desiderium. Legsikerültebb része Raffay munkájának a házassági jogról szóló és aránylag legterjedelmesebb is, minek oka egyszereüen az, hogy itt szerző a maga vájta ösvényeken haladhat, a mennyiben az 1902. évben megjelent aházassági jogát» kellett csak beilleszteni a kézi könyvébe. Észrevételem csak az, hogy a házasság-érvénytelenítő okokat vagy akadályokat «bontók»-nak mondja. Igaz, hogy a törvényhozó is elmulasztotta a tiltó okokkal szemben álló érvénytelenítő akadályok csoportjait megfelelő műszóval ellátni, de ebből csak az következik, hogy a tudománynak válik feladatává ezt a hiányt pótolni. Az én nyelvérzékemet sérti a «bontó» szó. hisz itt nem érvényes jogi kötelék felbontásáról van szó, hanem arról, hogy nem jön létre jogi kötelék. Ezt fejezi ki az «érvénytelenítő") szó. Már boldogult Kőnek is azt használta. A mennyiben pedig az érvénytelenítő akadályok hatása különböző, azért szükséges ezeket csoportosítani, és pedig cfj feltétlenül semmis, b) relatíve semmis, és c) megtámadhatási akadályokra. Ez akadálycsoportok közti különbség kifejtésére nem ez a hely való. Csak a szerző figyelmét kívánom erre felhívni. Jó volna, ha a jogászvilág egyöntetű megállapodásra tudna jutni. Legkevésbbé vagyok megelégedve szerzőnek a «Birtok»ról szóló kifejtésével. Itt cserbe hagyja őt a gyakorlatias érzéke, melyet fentebb kiemeltem. O még ma is a régi Savigny-féle álláspontot követi, holott ezt Ihering der Besitzwille czimü munkája romba döntötte. Kár magyar jogásznak a conservativ szellemet ennyire istápolni, mert nyilvánvaló, hogy a német polg. törvénykönyv visszatérése a Gewere név alatt szereplő birtokhoz nagyobb ugrást jelent, mint nálunk, a hol a birtoknak a Gewerehez való hasonlatossága már régi keletű. A mi gyakorlatunk, az 1802. és 1807. évi törvényeink alapján sohase állott be a Savigni-féle tan uszályhordózójának, noha a tudomány sokáig ezt hirdette: a birtok védelmét mindenkor a fenti törvények szabadelvű szellemében engedélyezte, pedig az egész tan sarkelvét ez képezi. Érdemes volna eme birtok-törvényeink keletkezésének történeti vonatkozásait felderíteni, kivált azt, hogy kiknek szelleme sugallta ezeket, mert kétségtelen, hogy kiváló; a korukat meghaladó tudományosságból fakadtak azok. Szerző nem emeli ki önállóan a sommás visszahelyezési kereset mellett a birtokháboritási keresetet, holott ennek megvan a maga sajátos peri tényálladéka. Elismerem, hogy ez a «háboritás» a szolgalmaknál beleolvad a repositionalis keresetbe, mert a szolgalmi birtokháboritás a legtöbbször a birtokból való kivetéssé lesz. De előfordul a háboritás ott is, a hol a birtokos az egész dolgot tartja hatalmában, pl. legeltet vagy átjár valaki erdején. Itt nincs kivetés, de mégis van háboritás, mi ellen kell védelemnek lenni, ha nem akarunk erőszakot ellene alkalmazni. Hiányt látok abban is, hogy a munka a tulajdonjog védelmére szol-