Jogállam, 1906 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1906 / 2. szám - A jogi személy magyarázata. 2. [r.]

86 DE SCHWARZ GUSZTÁV nyos élő embereket, rendszerint az örökösöket vagy bizonyos közelálló családtagokat illet: ezért e jogok még nem az «ő» jogaik. Ez a 'kérdés az irodalomban különösen a «holtak rágalmazása és becsületsértése*) czime alatt ismeretes. Uralkodónak mondható a mai büntetőjogi irodalomban az a felfogás, hogy «a megholt ember nem jogalany és ezért becsülete ép oly kevéssé sérthető meg, mint élete, mert egyike sincs meg többé".* Ez megfordított okoskodás. Ha előrebocsátjuk, hogy a meghalt ember nem «jogalany», azaz hogy neki joga nem lehet, akkor persze bizonyos, hogy becsületjoga sincsen. Helyesen azonban előbb kell vizsgálnunk, nincsenek-e bizonyos védelmezett érdekei az elhunytnak is? — és ha meggyőződünk, hogy vannak: akkor ennyiben «jogalany»-nak is kell őt minősítenünk. Már pedig, ha petitio principii nélkül vizsgáljuk a kérdést, azt kell mondanunk, hogy büntetőtörvényünk 273. §-a (német B. T. 189. §.) az elhunytnak, nem pedig az élőknek jogát védi. Nem a «család» becsülete, mint Liszt tanítja, sem pedig a «túlélő hozzátartozó*) kegyeleti érzése (mint a német törv. indokolása mondja) nem az, a mi itt első sorban a védelem tárgya. Hiszen családomat meg hozzátartozóimat az életemben elkövetett becsületsértés is bántja annyira-amennyire: miért nincs — legalább subsidiarius — inditványi joguk, a mig élek ? Es megnyugtató-e vajon az a gondolat, hogy becsületünk, hírnevünk halálunk után szabad préda és hogy csak a túlélők becsülete vagy kegyeleti érzése az, melynek reflexhatásaképen számithatunk némi oltalomra? Nem szól-e minden jogpolitikai indok a mellett, hogy ébren tartsuk az emberekben a halál utáni bánthatatlan hirnév reménységét, egyeden jutalmát sok ideális küzdelemnek, egyetlen elégtételét annyi félreismerésnek, csalódásnak, anyagi tönkrejutásnak az életben ? Es nem erősebb védelemre szorulnak-e ez eszményi javak halálunk után, mikor a magunk eleven erejével már nem védhetjük azokat, mint * Lis^t: Lehrbuch d. deutschen Strafrechts §. 96.