Jogállam, 1905 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1905 / 1. szám - A magyar állam fennmaradásának és alkotmányos szabadságának okai [könyvismertetés]

IRODALOM. 67 sonló uton járó íróink közt gr. Andrássy Gyulának adnám a pálmát. O köztük a legobjektivebb. Sehol nem láttam nyomát annak, hogy e tényeket a maga felfogásában iparkodnék alkalmazni, vagy hogy épen erőszakot követne el rajtuk. A melleit a legreflektálóbb is, az, kinek gondolkodása, ítélete a legbiztosabb. Az anyagot ott veszi, hol kapja, nem is sokat bajlódik vele, szinte tüntet vele, hogy járt nyomon jár. De gondolkodása eredeti és mivel logikus fő, meglát olyant is, mit bizony mi soha sem tudtunk volna igy felfogni és kifejezni. Jellemzéseiben szerencsés. Minket legjobban érdekelt a korszak nagy sphinxének, Martinuzzinak jellemzése. Sokan próbálkoztak vele, Horváth Mihály egész könyvet — tán legjobb müvét — irt róla. Úgy látszik, hogy e nevezetes férfiúnak igazán csak államférfiú láthatott a lelkébe. Andrássy elismeri minden nagy tulajdonságát, még hazafiságát is, de aztán nagyravágyását emeli ki, azt, hogy semmikép sem akart sehol második helyen állani. Politikájának, magának bukását erre vezeti vissza. Hogy mikép rajzolja meg ezt a képet, arról, kérem olvasóimat, győződjenek meg maguk. Én igazi nyereségét látom benne históriai irodalmunknak. De igen érdekes Rudolf császárnak, Bocskainak, Illésházynak jellemzése is. Az elsőnél kimutatja, mikép jutott a jezsuiták hatalmába. «A ki szeszélyének rabja és e mellett magát mindenki fölött álló kiváltságos lénynek hiszi, épen hiúságánál és képzelt teljhatalmánál fogva könnyen lesz mások játékszerévé. Alázatos magaviselettel és ügyességgel az ilyen zsarnokot engedelmes szolgává lehet átformálni. Természetes tehát, hogy Rudo'.fnál a jezsuita befolyás győzedelmeskedett.)) Bocskainál kiemeli, hogy nem önzésből várt, noha csak akkor nyúl a fegyverhez, midőn őt magát fenyegeti a baj. Pázmánról azt hiszi, hogy «mindenek előtt katholikus volt, csak azután magyar». De ezt az Ítéletet azzal enyhíti, hogy «a mennyire Istenén és vallásán kivül más czélok is hevítették, nemzetéért élt.» Tudom, hogy a legföbb embert csakis a személy, az egyéniség érdekli a históriában. Andrássy maga is némileg részese a herosok etikusának. Egy helyütt kifejti, minő szolgálatot tesz a nagy ember nemzetének és hogy nem mindig akad nagy férfiú, midőn a kor azt megkövetelné. De hőse mégis nem egyes ember, hanem a nemzet. Könyvének igazi gyöngyét ezért nem is charakteristikákban látjuk, hanem ama fejezetében, melyben azt a sokszor vitatott problémát veti fel újra : Kelethez vagy Nyugothoz kellett volna-e akkor csatlakoznia a magyarnak? Természetes, hogy egészen a nyugoti csatlakozás, a nemzeti egység mellett tör lándzsát. Igazi historikus és államférfiú egyaránt, midőn a török ellen vivók részén látja az igazságot. «Az erkölcsi tőkénél mi adhat több erőt a jövő küzdelmei számára.» Kisebb tárgyi észrevételekkel nem akarjuk az olyan iró érdemét