Jogállam, 1903 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1903 / 4. szám - Magyar magánjog. V. Öröklési jog [könyvismertetés]

IRODALOM. 20 l dologösszeség, mint hagyomány elnevezése alatt nem soroltattak volna fel az optk. hagyomány-értelmezési tételei? Mily kedvezően üt el ettől a pompásan megcsinált kötelesrész, melynek minden egyes tétele a mögötte tömör sorokban felvonuló birói döntésekre támaszkodik, azokat meg is világítja és mely oly kiváió történelmi érzékkel fejti le Werbőczy (Hk. I. r. 52. 1.) kezdetlegesebb kategóriáiból a kitagadási tényállásokat! A műnek «legtudományosabb» része az örökös jogállásáról szóló, mely nagy apparátussá! és körültekintő szemmel dolgozza fel anyagát. Eredményei nincsenek mindig összhangban Kernéivel (pl. örökös jogállása 28. és 592. 1.), de az eltérések öntudatosak és sokszor indokoltak. Egynéhány persze erősen kihívja a kritikát. így az ideiglenes örökösi vélelmet (592. 1.) a magunk részéről ép oly kevéssé fogadnók el, mint az ági örökös vegyes constructióját (óoó. 1.), avagy azt a tételt, hogy az örökség visszautasításához kifejezett nyilatkozat szükséges és concludens tény arra nem elegendő (595. 1.). Hogy az utóbbin kezdjük, az «ipso iure» öröklés elvéből misem következik a visszautasító ügylet alakszerűségére, hanem csakis az, hogy ily visszautasító ügyletre egyáltalán szükség van, vagyis, hogy az öröklés adta jogok és kötelezettségek más egyén köré csakis a visszautasítás folytán jegeczedhetnek. Adós maradt a szerző azzal is, vajon miért tekinti az ági örököst «heres ex certa re»-nek (óoó. 1.)? Igaz ugyanis, hogy törvényeink nem említik külön az ági örököst, azonban egyszerűen azért, mert sem az ági, sem pedig a szerzeményi örökösről nem tartalmaznak anyagi intézkedéseket. Régi jogunk pedig bizony más szemmel nézte az ági örököst, mint a szerzeményit, mert hiszen az ági örököst az első s\er\ö, a szerzeményit pedig az örökhagyó közvetlen jogutódjának tekintette. Minthogy már most az ági örökség mai kiszolgáltatási módja mindenben a hagyományra emlékeztet, részünkről sem a «heres ex certa re» constructiót, sem az ági örökös és a szerzeményi örökös egyetemleges felelősségét sem tartjuk elfogadhatónak. Még kevésbbé persze az ideiglenes örökösi vélelmet, melyet magyar jognak állit ugyan az idézett hely (592. 1.), a nélkül azonban, hogy azzal a gondolatmenettel megismertetne, mely ez eredményhez vezette. Hasonlókép hallgatással mellőztetnek azok a joghatások is, melyek ez állítólagos jogtételhez fűződnek. Részünkről sem látunk ily hatásokat és már ezért is óvakodnánk magától a jogtételtől is. Hozzájárul ehhez, hogy ha elfogadjuk egyrészt azt a fentebb czáfolt nézetet, hogy az örökség visszautasításához kifejezett nyilatkozat szükséges (595. 1-), másrészt, hogy az örökösi minőség tagadásának elmulasztása sem az örökségnek harmadik személyek irányában is elfogadása (593. 1.), akkor az esetek túlnyomó többségében csak vélelmezett, nem pedig végleges örökössel lesz dolgunk. Nem igen tehető fel, hogy ily felfogás a köztudatba átmehessen.