Jogállam, 1903 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1903 / 4. szám - Magyar magánjog. V. Öröklési jog [könyvismertetés]

2Ö0 IRODALOM. gorikus kijelentést, hogy ezek «alapján a közvetlen háramlás elvét csupán az örökhagyó nevén álló ingatlan hagyományra szabad alkalmaznunk" (467. L). A munka által számtalan helyen szinte túlzott tekintélyként hivatkozott magánjogi Indokolás is abból indul ki, hogy a mai jogunk a dologi hagyományt fogadta el (V. kötet 181. 1.), ugyanezt tanítja az Indokolásban is felhívott Frank és Zlinszky legutóbbi kiadása, honnét hát az ellenkezőnek oly öntudatos hirdetése ? Az örökösödési eljárásról szóló törvény erre alapot nem nyújthat és nem is nyújt. Nem nyújthat, mert nem arra készült, hogy anyagi örökjogunkban mintegy suttyomban eddigelé nem ismert kettéválasztásokat létesítsen, pláne még a nélkül, hogy ezt világosan kimondaná. De ettől eltekintve is az id. t.-cz. 53. §-ának mely rendelkezése az, melyből az ingó hagyomány dologi erejének kizártsága következnék ? Hogy az ingatlan hagyományos a hagyatéki tárgyalásra kötelezőleg megidézendő, az eléggé indokolt oly törvényben, mely az ingatlan hagyatékra kötelező hagyatéki eljárást rendel (4. §.), hogy pedig az 55.:§. megidézendői nem mind dologi jogosultak, sőt nem is mind jogosultak, arról megtanít az ott felsorolt köteles részes és végrendeleti végrehajtó. Még sokkal kevésbbé hozható fel az id. t.-cz. 76. §-a az ingó hagyomány kötelmi voltának bizonyítására. Szó lehetne ugyanis a szakasz c. pontjáról, de vajon a dologi igények felett dönt-e az a teljesen mellékes kérdés, hogy egészletes vagy részleges hagyatékátadó végzés hozatott-e ? Ugy tetszik ép oly kevéssé, mint az ingatlan közvetlen átkebelezése (82. §.), melyből minden erőlködésünk daczára sem birjuk kiolvasni az ingók nem közvetlen áthárulását. Az 1894: XVI. t.-cz. azért hallgatott az ingók hagyományáról, mert nem tartotta szükségesnek átháramlásukról vagy biztosításukról külön intézkedéseket tenni, nem pedig, hogy e hallgatás által reájuk zuditson kivételes szabályokat. Ezért még akkor sem fogadnók el az ingó hagyomány kötelmi jellegét, ha a 106. §. nem is szólna ingó hagyományi bizonyítványról, a megbeszélt hely (467. 1.) érveinek sokatmondó hallgatása folytán kettősen nehéz azt helyesnek tartani akkor, midőn a [06. §. a 104. §-ra történt ismételt utalásokkal is jelzi, hogy az ingó és ingatlan hagyományt bizonyítványai ugyanegy hatásúak. A hagyatéki eljárás folyamatban léte mit sem változtat az öröklési jogosultak anyagi helyzetén és ha nem állítjuk, hogy az örökös sem tulajdonos, migaz öröklés «jogalapját képező jogügylet jogerőssé (?) nem vált», — pedig vajmi nehéz volna ezt állítani —, akkor valóban indokolatlan ily érveléssel az ingó hagyomány kötelmi jellege mellett lándzsát törni (491. 1.). Szót kell ejtenünk ama mintegy költött gyakorlatiasságról is, mely roppant távol áll Kern szellemétől és néha oly jogintézményeket taglal bámulatos pontossággal, melyekről nálunk sem tételes alap, sem birói gyakorlat semmit sem tud. Vajon túlságos sokat veszítettünk volna, ha a