Jogállam, 1903 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1903 / 4. szám - Magyar magánjog. V. Öröklési jog [könyvismertetés]

IRODALOM. 2^9 az öröklési jog fejlődésének történetében fájlaljuk az egyes intézmények száraz, vázlatos feltüntetését és nélkülözzük azoknak a titkos szálaknak a felderítését, melyek a multat a jelennel egybekapcsolják. Hogyan válik az ősiből ági vagyon és öröklés, miért gyengül az ősi végrendeletellenes ereje, miként éled az újra fel a köteles részben, a lemenők nélküli özvegyi jog mikép emelkedik fel az ági haszonélvezetének tisztult fogalmáig, hogyan hajt ki az ötvenes években elnyomott jogalkotó erő az országbírói értekezleten, miként alakította át az utóbbit az ági öröklés, a hitvestársi öröklés és az özvegyi jog tekintetében a benne nem foglalt szerzeményi vélelem, miként játszta át a gyakorlat a szülők köteles részét az ági vagyonra, holott az országbírói értekezlet 7. §-a egyenlőnek veszi az összes köteles részeket, miért nem lett semmis részben sem a köteles részt sértő végrendelkezés az országbírói értekezlet ellenkező kijelentése daczára, ez és számos más mind oly fejlődési folyamat, melyek bizonyára nem hiányoztak volna a nagyméretű örökjog történeti bevezetéséből, ha az a priori megadott törzsanyag — a felsorolt esetekben tán tulnagy — önmérsékletre nem kényszeritette volna az egyes rész feldolgozóját. Magáról e törzsanyagról — értjük a Kern tollából származó általános tanokat, a törvényes öröklés és a végrendelkezések szabályait — uj mondanivalónk alig lehet. Az a meleg fogadtatás, melyben Kern munkája egy néhány évvel ezelőtt részesült, elegendő alapját birja a tételek világos és könnyen áttekinthető fejtegetésében egyrészt, ama valódi gyakorlatiasságban másrészt, mely a magyar örökjog történeti levegőjét áthatja, s melyet Kernnek az éles szemmel megfigyelt birói gyakorlat révén kiválóan sikerült visszatükröztetni. A szöveget kisérő jegyzetek gondoskodnak a birói gyakorlat szerves feldolgozásának teljességéről és arról, hogy a magyar polgári törvénykönyv szabályainak folytonos szembeállítása utján nyomban világos legyen az a viszony is, melyben egy-egy intézmény vagy annak egyes ága a jövendő joghoz állani fog. Ez alapanyag változhatatlansága gátolta azonban az oly skeptikus tételek elhagyását is, melyek lemondanak az örökös és a hagyományos közötti különbség fellelhetéséről (28. I.), avagy az érdemtelenségi esetekből (5$. 1.) nem fejtik le az érdemtelenség jogintézményének typikus tényállását, melyek nem veszik észre, hogy az 1840 : VIII. t.-cz. 2. §-a a betudási kötelezettség vélelmezését tartalmazza (109. 1.) és hogy a lemenők nélküli esetben az özvegy nem kaphatja egyszerre az egész hagyaték haszonélvezetét is özvegyi joga czimén (158. 1.) és ugyancsak az egész hagyaték állagöröklését hitvestársi öröklés czimén (158. 1.). Sajátságosan érint, hogy a hagyományi rész oly természetes igazságnak hirdeti az ingó hagyomány közvetett (követelési jogként valói háramlását (467. 1., 486. 1. stb.), hogy azt bizonyítani sem tartja szükségesnek. Részünkről legalább nem foghatjuk fel bizonyítéknak sem az 1894: XVI. t.-cz. 53., 76., 82. és 106. §-aira való hivatkozást, sem pedig ama kate-