Jogállam, 1902 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1902 / 2. szám - Glossarium Mediae Et Infimae Latinitatis Regni Hungariae. A Magyarországi Latinság Szótára [könyvismertetés]

IRODALOM. •57 Ilyesminek hallatára a legtöbb esetben igaz volt a panasz a régi latinság hanyatlásáról, tisztaságának megzavarásáról. De általános panaszokkal nem lehet behatolni a középkori latinságba mint szerves élő nyelvbe. Sokan szónokoltak a latin nyelv elvadulásáról, eldurvulásáról. Ilyen felszólalásokkal bizony nem lehetett megoldani se történeti, se nyelvészeti rejtélyeket. Ezért kezdtek itt-ott egyes szaktudósok a középkori latinság némely szavainak s kifejezéseinek meghatározásával szórványosan foglalkozni. De kiki csak a saját szakmája szük körében. A nyelvtudósok vagy épen nyelvészek a középkori latinsággal leginkább azért foglalkoztak, hogy az uj nyelvalakulást, a római nyelv középkori leá-i nyainak származását, az alakokat és alaktalanságokat felderítsék. A középkori latinságból a történetírók, régiségbuvárok, jogtudósok s egyéb kutatók is értelmeztek egyet-mást, de előszeretettel csak azokat a szavakat, a melyek az okirati feljegyzések kimagyarázásához szükségesek, hogy a latin eredeti szöveg értelmét kivehessék anélkül, hogy a latin nyelvet, mint egészet, a maga uj, viszontagságos és változatos eleven élő alkalmaztatásában s fejlődésében vizsgálták volna. A sok elavult, ismeretlen elferdített szó, elszaporodott konyhaszó s műszó magyarázata nálunk is szükségessé vált. Már 1787-ben irja a Magyar Múzsa: hogy a magyar deákságban sok idegen és más nemzeteknél más értelemben vett deák szavak fordulnak elő. Ezek összegyűjtésére 100 körmöczi arany jutalmat tűztek ki a «pesti tudományok barátai». Kár, hogy ez: a hazafias felhivás számbavehető eredményre nem vezetett. A köztudatba azonban mind inkább és inkább átment az a felfogás, hogy a hazai régi köz- és magánjogi feljegyzések, egyházi és világi ügyiratok, diplomák és privilégiumok, armálisok és statútumok s a hazai régi irodalom megértése, multunk teljes hű megismerése többet kiván mint egyes szófejtéseket és «ad vocem» okoskodásokat, a nagy czél megköveteli, hogy a mi saját latinságunk becses, de szétszórt iratokba temetett, elfeledett, ma már csak kevesektől értett igéit tervszerűen, rendszeresen és kimerítően összehordjuk, megismertessük s életben tartsuk. A magyar nemzeti nyelv, törvényhozási és társadalmi uton, az őt megillető elsőséget s alkalmazási köröket, a tróntól le az utolsó körjegyzőségig meghódítván, a latin nyelv hivatalos használata nálunk, talán a doctori oklevelet kivéve, megszűnt. Annak tanítása háttérbe szorult, s ha Cicerót tanit-, ják is, de a középkori lalinságot Széchenyi óta nemzedékről nemzedékre kevesebben értik. A tudós körökön kivül idegenné vált a deák nyelv. Épen ezért a hazai latinság nyelvészeti feljegyzése, megörökítése és megmagyarázása a, nemzeti ébredés óta növekedő közszükséglet. A mind hangosabban megújuló közóhajtást végre a Magyar Tudományos Akadémia nyelvészei: Finály Henrik, Imre Sándor, Thewrewk Emil, Hegedűs István s lelkes társaik teljesitendőnek találták s a jól átgondolt munkaterv végrehajtására az Akadémia 1895-ban Bartal Antal igazgató tanárt s levelező tagot nyerte meg, kit jeles-