Iparjogi szemle, 1935 (29. évfolyam, 1-6. szám)

1935 / 3. szám - Az árrontás elleni küzdelem és a kényszerkartelek

IPARJOGI SZEMLE m

évfolyam ' Jahrgang HAVI FOLYÓIRAT MONATSSCHRIFT GEWERBERECHTLICHE RUNDSCHAU AZ IPARJOGVÉDELMI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE 1935 május Nr. 3, szám Tagsági járulékként Ifl Jáhrlicher Berugspreia lw SZERKESZTIK: SCHR1FTLEITUNG: DR BÁNYÁSZ JENŐ és DR FAZEKAS OSZKÁR Kiadja: az Iparjogvédelmi Egyesület — Herausgegeben von: Vérein für Gewerblichen Rechtschutz, Budapest V., Alkotmány ucca 8. Az árrontás elleni küzdelem és a kényszerkartelek Dr. RANSCHBURG NÁNDOR ügyvéd előadása az Ipar-fogvédelmi Egyesület 1935 május 17-iki ülésén Ahhoz, hogy gazdasági problémák kormányzati megoldása aktuálissá váljék, rendszerint szükséges, hogy azok a közönség köztudatába jussanak és iközvéleményt teremtsenek maguk mellett. A helyes közvélemény kialakulását azonban sokszor avult és helytelen fogalmak gátolják, melyek sok esetben megakadályozzák, hogy az egyébként reformokra kész kormányok az általuk helyeseknek felismert irányt kövessék és a legégetőbb reformokat megvalósítsák. így vagyunk az árrontással. Nincs az a teriilet és ninos olyan ága a közgazdaságnak, amelyen az árrontás immár évek óta borzasztó pusztításokat ne végzett volna. Mezőgazdaságban, nagy- és kisiparban egyaránt az árak edldig soha nem tapasztalt mértékben süllyedtek és a statisztika adatai igazolják, hogy hazánkban az ipari szakmák nagyobb része veszteséggel termel. A problémát ennek ellenére teljesen hibás szemszögből nézik. Mindenki csak azt érzi, hogy a termelése folytatásához és életnívója fenntartásához szükséges cikkeket n©m tudja megvásárolni és a hibát a cikkek túlmagas árában keresi, — holott a hiba forrása éppen az ellenkező oldalon van. Ha az ipari termelés nem rentábilis, akkor a tőke és a vállalkozás elfordulnak a termeléstől; ezáltal megszűnnek a kereseti lehetőségek és megszűnik a fogyasztóképesség. A súlyt tehát az iparágak jövedelmezővé tételére kell fordítani és a lesüllyedt nemzetgazdaságot ezen oldalról kell felemelni. Nálunk, sajnos, az egyén mindig csak fogyasztónak tekinti magát és nem termelőnek és azt hiszi, hogy gazdasági jóléte és boldogulása attól függ, hogy a kiflit egy fillérrel olcsóbban vehesse meg, vagy hogy tönkrement vállalatok csődtömegéből áron alul válsáirolhasson szükséges holmikat, — holott a fogyasztó közönségnek úgyszólván minden tagja egyben termelő is és ha nem az, úgy jövedelme mégis a termelés prosperitásától függ. Helyesen mutatott rá dr. Ranschburg Nándor előadásában arra, hogy a fogyasztói érdek a termelői érdekkel nem lehet tartós ellentétben és hogy a termelés általános fellendüléséből a nemzet minden tagjára több előny hárul, mint -a pusztuló ipar lerontott áraiból. Az árrontás ma már nem szórványos, hanem általános piaci jelenség, mely számos ipari szakma tagjainak tekintélyes részét nyilt vagy lappangó fizetésképtelenségbe sodorta, és saj nos, tökéletesen igaz, hogy ma minden, szakma »a helyesen kalkulálni nemi tudó, vagy nem akaró desperádók nehéz uszályát vonszolja maga után és ezek azok, akik az árakat lerontják és az egész szakmát a pusztulás örvényébe vonják«. Szinte nehéz elképzelni, hogy miből tudják ezek az inzolvens vállalatok fennmaradásukat veszteséges árak mellett is évekig prolongálni. Dr. Ranschburg megadta rá a választ: abból, hogy adóikat és szociális terheiket, amelyek pedig a termelési költségnek igen tetemes százalékát teszik ki, egyszerűen nem fizetik és árutartozásaikat is évről-évre növelik. Ezek az életképtélen vállalatok szorítják le az árakat, ezek kényszerítik a szolidan kalkuláló vállalatokat is észszerűtlen árleszállításokra, ezek teszik lehetetlenné az egyes szakmákban megállapított irányáraik betartását és ezek bomlasztják fe] a szakma megmentésére alakult karteleket is. Rámutatott még dr. Ranschburg az árrontás más eseteire is, így egyes vállalatoknak racionalizálásából és üzemegyesítéséből származó előnyeire, valamint a kis- és középiparban egyes rendkívül alacsony életnívóra berendezkedett iparosok ári ontásaira, amelyek az egész szakmában lehetetlenné teszik a tisztességes megélhetést biztosító árszínvonal fenntartását. Az árrontás elleni küzdelem két fronton folyik. Egyrészt a bírói fórumok előtt olyképpen, hogy az árrontást a tisztességtelen verseny egy nemének minősítik és az árrontók ellen bírói eljárást folytatnak, — másrészt az egyes szakmák megszervezésének frontján, vagyis a kartelfronton. Ami az árrontásnak a versenytörvény alapján való üldözését illeti, dr. Ranschburg rámutatott arra, hogy a bírói gyakorlat az árrontást eddig inkább csak kombinált eseteiben, tehát mint a versenytárs szándékos tönkretételére irányuló áralákínálást, márkacikkek szabott áron alul történő eladását, vagy csalogató árak kínálását minősítette tisztességtelen versenynek. Az ítéletek indokolásából azonban kiviláglik, hogy a Kúria felfogása szerint is »az üzleti verseny tisztességével nem fér össze annak a magatartása, aki valamely árunak az észszerű gazdálkodással ellentétes alacsony áron való árusításával a versenytárs gazdasági létét veszélyezteti. Ezen felfogás szerint az észszerütlen, tehát a termelési költségen alul maradó vagy azt alig meghaladó árak mellett való eladás már magában véve is kimeríti a tisztességtelen verseny tényálladékát. Ez alapon azonban az árrontás eseteinek csak kisebb részét és azt is csak nehezen lehet a versenytörvénnyel utolérni. Utolérhetők a veszteségre dolgozó vállalatok, amelyek közé természetesen, a közterheiket nem fizető és hiteltartozásaikat egyre növelő vállalatok is tartoznak, feltéve, hogy az ezen terhek beszámításával kiszámított önköltségi áron alul folytatják eladásaikat. Valamely vállalat egyéni önköltségi árainak megállapítása azonban szerfelett körülményes és nehéz feladat. Végtelenül megkönnyítené a bíróságok eljárását, ha az egyéni önköltségi árak helyett az egyes szakmák ipartestületei által megállapított irányárak mutatnák azt az alsó határt, amelyen alul eladni a jóerkölesbe, illetve üzleti tisztességbe ütközik. Ezt az álláspontot foglalta el a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara juryje egy konkrét esetben és véleményében megjelölte azokat a nélkülözhetetlen előfeltételeket is, amelyek mellett az ipartestületi irányárak a szakmabeliekre erkölcsi kötelező erővel bírhatnak. Ilyen előfeltétel mindenekelőtt, hogy a~ irányárak a helyi körülmények kellő figyelembevételével állapitassanak meg, úgyszintén, hogy minden szakmabelinek mód adassék a szavazásnál való részvételre és hogy az irányárt a szakmabeliek abszolút többsége -'Ifogadia, hogy azt a szakma zöme a gyakorlatban kövesse is. Ily előfeltételek mellett ugyanis megállapítható, hogy az alacsonyabb áron eladó iparosok a szakma érdekeivel szolidáris versenytársaik vevőkörét a jó erkölcsökbe ütköző módon igyekeznek magukhoz ragadni. Helyesen mutatott rá dr. Ranschburg, hogy a Kereskedelmi és Iparkamarának ezen állásfoglalása úttörő kíván lenni a judikatúrában. Hasonló kísérletek Németországban és az Egyesült Államokban is mutatkoztak, mindezideig azonban még nem tudtak keresztülhatolni. Az újítás abban rejlik, hogy az üzleti tisztességgel összeférő árak alsó határát nem a termelő egyéni önköltségeiben, hanem a szakmabeli, önköltségek alapján megállapított irányárakban jelöli meg. Ily módon az üzleti tisztesség kritériumává a panaszolt cég egyéni szempontjából megindokolt ár helyett a szakmabeli érd-eket tesszük, ami igazságos és közgazdasági szempontból is rendszerint helyes, így vannak esetek, amikor az iparos egyéni kölrülményei folytán kivételesen elönyösebb helyzetben van, mint a szakma többi tagjai, pl. iparát saját házában űzi és ezáltal házbért takarít, vagy alkalmazottak helyett családtagjait foglalkoztatja, vagy kivételesen olcsóbban tudja a szükséges nyersanyagot megkapni. Ily esetben méltánytalan dolog, ha előnyét az árak oly leszállítására használja fel, amelyek a szakmában az árak leromlását vonják maguk után és cikkeit oly alacsony áron adja, hogy versenytársaitól azok vevőkörét elvegye. A közgazdaság szempontjaiból fonfnsabb és lényegesebb a szakma