Iparjogi szemle, 1932 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1932 / 4. szám - Versenyjogi és védjegyjogi határ-kérdések 1. [r.]

IPARJOGI SZEMLE XXVI év,0,i'am Jahrgang HAVI FOLYÓIRAT MONATSSCHRIFT GEWERBERECHTLICHE 1932 y 4. szám RUNDSCHAU AZ IPARJOGVÉDELMI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Tagsági járulékként 1(1 Jahrlicher Bezuespreis IU P SZERKESZTIK : SCHRIFTLEITUNG: DR BÁNYÁSZ JENŐ és DR FAZEKAS OSZKÁR Kiadja: az Iparjogvédelmi Egyesület Herausgegeben von: Vérein für Gewerblichen Rechtschutz, Budapest V.. Alkotmány ucca 8. X Versenyjogi és védjegyjogi határ-kérdések * Dr. BECK SALAMON budapesti ügyvéd előadása A különböző jogágak egy és ugyanazon gazdasági, illetve kultúrélet talajában egymás mellett tenyésznek. Ennek az együttes tenyészetnek, a symbiozisnak szorosabb és lazább formáit a növénytan is ismeri. Az élősködő fagyöngy szervileg tapad rá arra a tölgyfára, amelytől életnedveit szívja, vagy hogy a lazább, csupán a talaj közösségére szorítkozó együttes tenyészet példáját idézzük, a napraforgó ugyanazon talajban terem meg, ahol már a kukorica el van vetve. A különböző jogágak egy ugyanazon talajból való kinőttségére a jogágak svmbiotikus voltára csak azért utaltunk, hogy természetszerűnek lássuk azt a szemléletmódot, hogy az élet eseményeit, a jogi tényállásokat valamennyi, az alkalmazás szempontjából aktualitással bíró jogág megvilágításában kell tekinteni, illetve elbírálni. Kereskedelmi törvényünk 1. §-ának ismert rendelkezése utal az általános magánjog kisegítő szerepére és a gyakorlatban mindennapos dolog, hogy kereskedelminek mondott esetek elbírálásánál az általános magánjog szabályai nyernek alkalmazást. Az elvont elképzelés szerint is az általános elvi tételek azok, amelyek alkalmazására leggyakoribban kerül a sor, éppen azért, mert általánosságuknál fogva hatórádiusuk nagyobb, az általuk befogott hatókör terjedelmesebb, mint a többé-kevésbé konkretizált tartalommal bíró specifikus tényállások, megszabott részletes szabályok. Sokszor a detail jogszabályoknál csak a speciális tényállásra vonatkozó rendelkezést észleljük és észrevétlenül haladunk el amellett, hogy a részletrendelkezés csak eseti megnyilvánulása egy általánosabb jogi gondolatnak. Ki gondol például arra, hogy az írásbeli színlelt szerződést kiállító feleknek harmadik személyekkel szemben kártérítési kötelezettségét megállapító jogtételben azon felül, hogy az adott esetre a szabály a kártérítési kötelezettséget megállapítja, meghúzódik a telekkönyvi rendszer alapgondolata, a külső tényállásba vetett bizalom oltalma, amint azt Weltspacher ismert könyvének címe „Vertrauen auf áussere Tatbestánde", már a telekkönyvön túlmenően általános elvi tétellé sűríti. A különböző jogágak nem mint idegen, egymástól izolált szabályvilágok állnak egymással szemben, hanem mint egy összefüggő, egységes kontinens. Természetszerű tehát, hogy a különböző törvények is a különböző jogágak tételei is egymás mellett egymást kiegészítve, vagy egymással összeegyeztetve kerüljenek alkalmazásra, így van ez a versenyjog és védjegyjog viszonyában is. Versenyjog és védjegyjog, két szomszéd terület, de mint szomszédoknál szokásos, a rivalizálás itt is elkerülhetetlen. Kétségtelen, hogy a védjegyjog exact formához kötött tételei más szellemet lehelnek, mint a versenyjog elvilegesen szövegezett, a formalitásokon túlemelkedő és a materiális jog sugalmai után induló tételei. Nem feladatunk e helyütt, hogy a két jogág ezen alapvető eltérő jogi természete között az együttes alkalmazás számára szolgáló egységet teoretikusan megalapozzuk. Célunk csak az, hogy konkrét kérdések kapcsán reámutassunk a két jogág együttes alkalmazásának megtermékenyítő erejére. A magyar bírói gyakorlat a versenytörvény alkalmazásának első idejétől kezdve igen erőteljesen érvényesítette a for*Az Iparjogvédelmi Egyesület 1932 március 16-i közgyűlésén tartott előadás után. mai szemlélettel szemben az anyagi igazság érzetéből folyó jogsugalmakat és e tekintetben megelőzte a német Reichsgericht ama híres indokolásbeli kijelentését is, amely a materiális jogsugalmak alkalmazását a Gesetze höherer Ordnung szépen stilizált kifejezésével támasztotta alá. Nem kívánunk elméleti vitába bocsátkozni a Gesetze höherer Ordnung fogalmával, amelyben tételes jogilag elméleti alapon a törvények egymásközötti egyenlőértékűségc folytán, azon elrendezés következtében, hogy a különböző törvények nincsenek hierarchikus rangsorba sorozva, volna kifogásolni való, de amely kritika ellenére is az eleven élet igazsága, hogy igenis a jogszabályok között vannak rangbéli különbségek, még akkor is, ha tételes jogilag egyenlőértékű jogforrásból erednek az egyes szabályok. Az igazságossági sugalmak ereje azonban még korábbi, mint a versenytörvény megalkotása. Ismeretes a Kúriának a versenytörvény meghozatala előtti időben kelt döntése, amely a verseny tisztességének oltalmát kérő keresetet a versenytörvény hiányára alapítva utasította vissza, de már ugyancsak a versenytörvény előtti időben védjegyjudikaturánk a versenytisztesség következményeinek tudatosan igyekezett eleget tenni. A budapesti büntető járásbíróság 1904. B. X. 1280. számú ítélete elvi lapidaritással tartalmazza a következő mondatot „a védjegytörvény célja a tisztességes ipart és kereskedelmet megvédeni". Ezzel szinte egyidőben a kereskedelmi miniszter 499/1903. számú ítélete a következőket jelenti ki előző hasonló szellemű határozatokra, illetve arra utalva, hogy „a hazai védjegyjudikatúránkban alapvetőként elismert határozatokban több ízben hangsúlyozva lett a védjegytörvény szigorú alkalmazásának szüksége a tisztességes kereskedők érdekeinek megóvása és a tisztességtelen törekvések megakadályozása". Igaz, hogy a magyar jogalkalmazás metódusa mellett az ilynemű általános elvek kihasználása nem történik meg akkora intenzitással, mint ahogyan például a francia jogalkalmazás a Code Napóleon híres 1382. szakaszában, amely egészen szürkén a kártérítési felelősséget állapítja meg jogellenes cselekedetekért, kifejlesztette külön törvény híján is a világszerte példaként elismert versenyjudikatúrát. A magyar jogalkalmazás, még ha nem is lehet róla állítani, hogy az általános jogelveket meddőségre kárhoztatná és azok intenzív kihasználását magától távoltartaná, mégis csak szívesen támaszkodik az írott törvényszó mankójára. Törvényhozásunk egy-egy részletkérdésben ennek a mankó utáíii kívánkozásnak is eleget tett, amire példa a védjegynovella 4. szakasza. A hivatkozott szakasz, amint ismeretes, megtoldja a védjegytörvény 21. §-ában szabályozott törlési eseteket azzal, hogy a védjegy törlendő a belajstromozástól számított 2 év alatt benyújtott kereset folytán, ha a panaszos igazolja, hogy a lajstromozott védjegy, mint az ő vállalata áruinak ismertetőjele, az illető forgalmi körökben a lajstromozás időpontjában ismeretes volt. Ez a rendelkezés tehát a formai lajstromozással szemben védi azt a felet, aki az ái'ujegyet lajstromozatlanul, de akként használta, hogy azt a forgalmi körök előtt ismeretessé tette. A szakasz tehát szakít e vonatkozásban a minden lajstromozási rendszerből folyó azzal az elvvel, hogy a jog azt illeti, aki a lajstromozást korábban eszközölte. A prior tempore potior iure elve azonban a lajstromon kívüli használattal megszerzett presztízst szabad prédává tenné annak számára, aki a lajstromozás formai tényét teljesíti és így törvényes lehetőséget nyújtana egy oly eljárásra, amelyet a külföldi irodalom méltán „megengedett lopásként" jellemzett. A rendelkezés lényege a mi gondolatmenetünk szempontjából: a forma lajstromozás háttérbe szorítása az anyagilag jogosult vállalatnak javára, aki munkájával az illető árujegynek megbecsülést szerzett. (Folytatjuk.)