Iparjogi szemle, 1929 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1929 / 6. szám - Általános szempontok a tisztességtelen verseny megítélésénél

22 IPARJOGI SZEMLE Igen figyelemreméltó a Jury-nek az „ingyen" szolgáltat;}­sokkal kapcsolatban elfoglalt elvi álláspontja. A közönség az „ingyen"' ajánlatoknál minden költségtől mentes ajándékra gondol, illetve kell, hogy gondoljon, ez felel meg az ingyen­ajánlat becsületes értelmének, vagyis a kereskedői tisztesség­nek. Súlyosan sérti az üzleti etikát tehát az a felfogás, amely az ingyen-hirdetésekben, ingyen-ajánlatokban, osak részben teljesítendő kötelezettséget, illetve üzleti leleményességet, találékonyságot avagy ötletet lát és azt az üzleti élet megen­gedett, mintegy az üzlet természetével összeegyeztethető hir­detési eszköznek tekinti. Az üzleti élet tisztasága határozottan megköveteli, hogy az ingyenes szolgáltatás valóban ingyenes szolgáltatás legyen és a vevő a hirdetésiben jelzett tárgyat, illetve szolgáltatást meg is kapja és a versenytárs részéről a vevő semminő for­mában ellenszolgáltatás nyújtására fel ne hivassék, illetve annak teljesítésére, mintegy erkölcsileg köteleztessék. A Jury tudatában van annak, hogy különösen kezdő vál­lalatoknak érdekében állhat, esetleg veszteségek árán is, a vásárló közönség érdeklődését felcsigázni, illetve saját válla­latokra terelni és oly versenyeszközöket alkalmazni, amelyek a mind nagyobb mérveket öltő hirdetési költségeket mintegy pótolnák. Éppen ezen oknál fogva a versenyeszközök e kisegítő mód­ját, bizonyos áru bevezetésénél, avagy Ű vállalat ismertté tétele céljából a Jury megengedhetőnek tartja mindaddig, amíg az állandó üzleti ténykedéssé, illetve állandó üzletággá, az egész vállalkozás lényegévé nem fajul, amíg nem kívánja erkölcstelen üzleti manőverrel, „trükkökkel" elhitetni a közönséggel, hogy az a kereskedő és iparos, aki hasonló el­járást nem folytat, kétségkívül a közönség rovására gazdagszik. Hasonló felfogás kell, hogy érvényesüljön a ráadás, pra­mium és az ajándékozás kérdésében. A Jury az ajándékozást elvben helyteleníti. (J. 20.210—1929.) A Jury ülésen jelen volt felszólalók egy részének a felfogása szerint a Jury e kijelen­tése olyképpen értelmezendő, hogy nem csupán a szokásos figyelmességeket meghaladó, az áru értékével arányban nem álló ajándékozás erkölcstelen, a közönségnek a kereskedelem és ipar becsületes üzleti hasznán felépülő, árkalkulációba vetett bizalmának megrendítésére, az üzleti tisztesség, a becsületes munka kigúnyolására, az ajándéktárgyaknak a forgalmi áruk sorából való kiemelésére, stb., stb. vezethet, hanem általában mindazok az ingyenes szolgáltatások, ráadá­sok, ajándékozások, amelyek nem ingyenes szolgáltatások, amelyek nem ajándékok (ráadások) a szó szoros értelmében, vagyis amelyek a napi árból adott, vagy bármily más formá­ban jelentkező, a vevő előtt azonban ajándékként ható ár­engedmények. Az ajándék, a ráadás értéke a vevő előtt ismeretlen érték. Csábító reklámeszköz, amelynek értékét nom is latolgatja, — mivel hogy ajándék, ráadás, — míg az árengedmény már rendszerint számbelileg kifejezhető érték, a napi ár egy bizo­nyos meghatározott százaléka, tehát engedmény. Itt áll tehát egymással szemben az árengedmény és az ajándék, ráadás, amely küzdelemben az előadott okoknál fogva az ajándék, a ráadás foglalja el az előnyösebb helyet, az az ajándék, amely inni ajándék, hanem csábító, .ismeretlen értékű és annál a bizonyos vásárló-rétegnél rendszerint túlbecsült árengedmény és pedig általános vélelmezés szerint változatlan piaci ár (?,!l és ugyanazonos áruminőség (?) mellett. És éppen ez az eldön­tendő kérdés! Hol van az ajándék, a rendszerint értéktelen, csupán szomreható, lekötelezőerejű ajándék becsületes ára el­rejtve? Egyes jurytagok nézete szerint helytelen és álokoskodás annak hangoztatása, hogy „én nem az újságok hirdetései, plakátok, transparensek útján akarom vevőkörömet bővíteni, megtartani, hanem a reklám tenger-költségeit a közönségem­nek adom". Az ajándéknak, a figyelemnek üzleti szempontból is megvan a maga létjogosultsága. Az ajándékozás, mint üzlet, üzleti nyereség, tehát mint az érvényesülés lehetőségé­nek egyik reklámeszköze azonban csak és kizárólag csakis úgy képzelhető el, hogy az ajándékokkal, mint üzleti befekte­tésekkel magamhoz kötöm a közönségemet, felkeltem válla­laton! iránt figyelmét és hűséges vevőimnek időnként, mint reklámeszközzel, az áruval szoros kapcsolatban lévő (pl. borotvapenge, szappan, szappancsésze, stb.) alkalmakként valóban ajándékot adok. Az ajándékozásra alapított üzletág (?) ezzel szemben árengedményes üzlet. Aki pedig az ajándé­kozást olyképpen értelmezi, hogy áruban ad árengedményt, az csak játszik a szó valódi értelmével, vagyis ez esetben: árengedmény egyenlő-ajándék. A prémiumok kérdésénél pedig mindenkor figyelembe veendő az erkölcstelen (vesztegető) versenycélzat. A Jury a fent előadott szempontokból elvileg helyteleníti az ajándékozást és a konkrét eset körülményeinek figyelembe­vételével es mérlegelésével erkölcstelennek, tehát a verseny­törvény 1. §-u alapján kifogásolható üzleti eljárásnak tekinti az oly ajándékozásokat, amelyek erkölcstelen, megtévesztő és hazug eszközükkel, vagyis oly kísérő jelenségekkel, oly beállításokkal (megvesztegető ajándék) igyekeznek a vevő szabad elhatározását befolyásolni, amely az általános keres­kedelmi közfelfogás szerint erkölcstelen. A jurytagoknak ugyancsak tekintélyes része a szabad verseny, a szabad mozgás, a leleményesség, az inventió mellett, a korlátok közé szorított „típus"-kereskedő ellen érvel és a szabadkereske­delem egyedüli korlátját a valótlan és megtévesztő közlések­ben látja, vagyis e felfogás ezerint az, amit a vi rsenytárs hasznából, egy jó üzlet reményében a közönségnek ad, — az ajándék. A rabatt, prémium vagy annak ellenértékekép egy tárgy, vagy más előny nyújtása, ha megfelel a valóságnak, tisztes­ségtelen versenyeszköz nem lehet. De, — ne nevezzük ajándék­nak azt a mi nem ajándék. — a rabatt stb. helyeit adott tárgy, előny pedig a rabattal stb. valóban egyenértékű legyen. Valótlan és megtévesztő, tehát tisztességtelen verseny a „gyáriár" hirdetése régi árunál (hacsak a versenytárs e körülményt külön fel nem tünteti), új áruk beszerzése, rende­lések felvétele esetén, vagy rendes üzlet folytatásával az „üzletfeloszlatást"1 „üzletmegszűnést" hirdetni (J. 20.210— 1929.), a vállalat tulajdonosának az alkalmazottaknak ajándé­kot nyújtani azon célból, hogy a vevőt idegen versenyáruk vételéről meg nem engedett eszközökkel lebeszélje (ócsárlás, stb.) (J. 20.210—1929.) Az általános közlések hitelrontó jellegének megállapításá­nál a Jury kutatja, hogy vájjon az üzleti levél, amely nem nevez meg konkrét versenycéget, illetve versenyárat, általánosan használt hangzatos reklám jelszó-e. '...Egész Budapest Bozzi­szalümit eszik", „A vele egyenértékű gyártmánynál olcsóbb", „A levegőpumpával ellátott konstrukciókban felhalmozódhat por és piszok") (J. 235a—1929; 20.210—1929.) avagy a vevőben, az olvasóban a határozott állítás („adat") érzetét, jellegét kelti: „Budapest 70%-a" (tehát kevesebb, mint az „egész") Dozzi-szalámot eszik", „Valamennyi konstrukcióban felhal­mozódik a por és piszok"). (.1. 20.210—1929.) A Jury né'zeto szerint általában az oly állítás amely (főleg az üzletkör csökkenésével kapcsolatban) félremagyarázásokra, találgatásokra, végeredményében a cég iráni fennállott biza­lom megrendítésére alkalmas, hírnévrontás jellegével bír. Az ily irányú közléseknek sajtó útján való hirdetése pedig nyil­vánvalóan szándékos lévén (valóságos kárbizonyítás, hiányá­ban is) indokolttá teszi az elégtételben való marasztalást. (J. 11.954—1929.) A Jury erkölcstelennek ítéli a védjegyes árukkal űzött visszaéléseket, így (pl. a szalámirudaknál) a gyártási árujel­zéseknek megsemmisítését, úgyszintén a védjegyes áruk árá­nak betartását ellenőrző úgynevezett kontroli-jegyek eltávolí­tását, amelyeknek kétségtelenül megállapítható célja a vásárló­közönségnek az áruk származása tekintetében való megtévesz­tése, avagy az áruk szigorú betartására szerződéses, tehát erkölcsi kötelezettséget vállaló versenytársak kijátszása. (J. 43.580—1929.) A Jury ismételten tisztességtelen versenynek bélyegezte a védjegyes áruknak kimérés útján töténő árusítását, főleg az oly esetekben, amidőn a versenytárs kötelezettséget vállalt arra, hogy a védjegyes árut kimérve nem árusítja. Oly áru­cikknél ugyanis, amely a tartályán feltüntetett óvás szerint csak eredeti csomagolásban kerül forgalomba és ennek dacára kimérve is kapható, a vevőben alapos gyanú támad, nemcsak az árucikk azonossága, hanem annak jósága iránt is, mert a kimérve árusítás mellett a hamisítás lehetősége kézenfekvő, s az így támadt bizalmatlanság az árut előállító vállalat jó hírnévéit veszélyezteti, annak lerontására alkalmas. (J. 725— 1929.) A védjegyek, csomagolások hasonlóságának a kérdési-ben a Jury kiváló súlyt helyez a forgalmi szokásokra, nevezetesen arra, hogy a csomagolás alakja, a csomagoláson feltüntetett vignetták, árjelző címkék, kötési módozatok, stb., stb. alakja és elhelyezése a konkrét megjelenési alakban általánosan szo­kásos-e. A Jury álláspontja szerint ugyanis az egyébként eltérő színű, felírású és ábrázolású oinikék, a csomagolás különleges, egy meghatározott vállalatra utaló (tvt. 9. §.) jel­lege esetében, a megtévesztés, az általuk megjelölt áruk felcse­rélésének a lehetőségét előmozdíthatják. (J. 20.079—1929.) Ezzel szemben a Jury a gépszalag-árak megvédésére bejelentett egyébként egymástól teljesen elütő csomagolásban, dobozban forgalomba hozott „Typo" és „Tip-Top" jelzésű áruk megté­vesztő hasonlóságát megállapította. (J. 8322—1929.) Hasonló értelmű, az egyebek között kávé- és tápszerárukra, másfelől ugyancsak maláta és pótkávé árukra bejelentett, ugyanazonos fonetikai és grafikai hatást keltő „Akka-eff" és „Akafol" szóvédjegyek megtévesztő hasonlóságát megállapító Jury

Next

/
Thumbnails
Contents