Gazdasági jog, 1942 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1942 / 2. szám - Magyar ár- és jegybankpolitika

69 és ettől kezdve a háború kitöréséig még három év telt el, amely időt és alkalmat adott a megteremtett belső egyensúly konszolidálására. Mi ezzel szemben — rajtunk kívül álló okokból — csak most jutottunk a kiegyensúlyozódás állapotába és ezzel a stabilizálódás lehetőségének a küszöbére. Én magam, amennyire — minden fenntartás nélkül >— helyeseltem a mezőgazdasági áraknak a múltban végbement emelkedését, éppen annyira ellene vagyok minden további emelésnek ; az európai árszintet elértük, ezentúl minden további emelés észszerűtlen és káros. És — ezenfelül — azt hiszem, nem is lehetséges. Azzal ugyanis, hogy az európai piachoz, elsősorban a német piachoz hozzáigazodtunk, olyan tetőt — olyan plafont — vontunk az áraink alakulása fölé, amelyet — azt hiszem és remélem — sem az egész árszint, sem az egyes árak egykönnyen átütni nem fognak. Annál kevésbbé, mert — mint mondottam — Németországgal ú. n. külkereskedelmi ,,Preisstop"-ban állapodtunk meg. Amikor a stabilizálódás szükségességét — de egyben annak a lehetőségét is — ennyire kihangsúlyozom, mindjárt meg kell mondanom, hogy a stabilitás az én véleményem szerint nem jelenti az árrendszer merev mozdulatlanságát ; ilyen értelemben vett merevség sehol sincs, Németországban sincs. A stabilitás kritériuma az, hogy az árrendszer ne csak mcgüllepedett, hanem harmonikus is legyen. Ez azt jelenti, hogy egy-egy konkrét áru ára változhatik ugyan, de csak akkor, ha változott a termelési költség ; ilyen eset a jövőben is adódhatik, pl. annakfolytán, hogy egy-egy készárut, amelyet eddig egészben vagy részben olcsóbb természetes nyersanyagból készítettünk, a jövőben nagyobb részben vagy teljes egészében drágább műanyagból kell előállítanunk. További ok lehet egy-egy áru árának az emelésére az is, hogy a termelés stimuláltassék ; a helyes árpolitikának ugyanis a mai viszonyok között az is a feldata, hogy a termelésre fejlesztően és irányítóan hasson ; ez nemcsak helyes, hanem szükséges is, mert a háborús kötött gazdálkodás éppen azokat a mozzanatokat helyezte hatályon kívül, amelyek a termelésre ösztökélően hatottak és annak irányát is megszabták. A stabilitás tehát nem jelent abszolút merevséget : de — mint már mondottam — jelenti azt, hogy egymagában a jövedelem növelésére irányuló törekvés áremelés okául nem szolgálhat. Szerintem ebben van a kérdés lényege ; ennek kell útját állni. Mert ha megengedtetnék, hogy a társadalom egyik vagy másik rétege az általa termelt javak árát csak azért emelje, hogy a maga jövedelmét növelje, ez azt jelentené, hogy ez a privilegizált réteg a többi rovására javítaná meg a maga helyzetét ; ez nyilvánvalóan nem helyes. Ha pedig a pénz szaporítása útján a társadalom minden rétegének a jövedelmét egyaránt növeljük, az eredmény csak az lenne, hogy meglévő szűkös készleteink terhére egyideig — azt hiszem, igen rövid ideig — valamivel talán jobban élnénk, de ezt a jólétet a készletek kiapadása után egész bizonyosan igen mély visszaesés követné. Hiszem, hogy