Gazdasági jog, 1942 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1942 / 10. szám - A római jog kereskedelmi jogi intézményei

583 A földközi tengeri hajózási szokások, valamint az ius gentium általában egyenlő mértékben állapította, meg a foenus nauticum területén a valódi és a tényleges kamatokat., valamint a hitelezőnek külön díj fejében ígért más juttatásokat, Hogy ez volt a gyakorlat, azt minden valószínűség szerint igazolja a legújabban Wilcken és V. Arangio Ruiz által ismertetett Kr. e. második századból származó papirusz-okmány. Az okmány megfejtése egész váratlanul megmagyarázza Scevolának a Pandektákban (D. 22, 2, 5, pr.) található és éppen a foenus nauticum-TÓ\ szóló következő szövegét: „pericidi pretium est et si conditione ... non existente recepturus sis quod dederis et insuper aliquid praeter pecuniam, si modo in aleae speciem non cadat..." A tartományok jogintézményeit a római jog sokkal lassabban és későbben vette át akkor, ha ezek beleütköztek a finomabb technikájú római bírói gyakorlat által kialakult elvi szempontokba. A görög-egyiptomi papirusz-forrásokban a deposituni vagy depo&itio-vsl egyenlő nagccőr^rj vagy napaxaraőrjxrj kifejezések nemcsak az olyan letétet jelentették, amelynek tárgya egyedileg megjelölt dolog volt, hanem így nevezték azt az ügyletet is, amikor a letevő helyettesíthető dolgot helyezett letétbe. Ebben az esetben a letéteményes nem ugyanazt, hanem csupán hasonló fajtájú dolgot volt köteles visszaszolgáltatni. Az ilyen letét természetéből következett az is, hogy a letéteményes használhatta, a letett helyettesíthető dolgot, viszont azonban köteles volt kamatokat fizetni. A fenti kifejezéseket tehát úgy a valódi letétre, mint pedig az ú. n. szabálytalan (rendhagyó) letétre (deposituni irregulare) is alkalmazták. Ez utóbbinak a leggyakoribb esete és példája éppen a bankbetét. A birodalom első két évszázadában a római joggyakorlat nem volt hajlandó ezt az utóbbi intézményt átvenni., A római jogászok ugyanis nem tudtak a „szabálytalan letétben" „letétet" látni, mert leküzdhetetlen akadályt jelentett számukra az a körülmény, hogy a letéteményes a puszta, bírlalás helyett a letett tárgy tulajdonába jutott s ezért a letét tárgyát használatba vehette s csupán a tantundem visszatérítésére volt köteles, sőt mi több, hogy a letéteményes kamatokat is fizetett. Valamely tárgynak olyan átadását, ut tantundem redderet, kölcsönnek kellett tekinteni, bármi is volt az ügyletnek a célja. A juszfinianuszi törvényhozás azonban, minthogy kevésbbé tartotta szem előtt a szigorú íormaszerűségeket és inkább volt hajlandó a felek akaratmegnyilvánulásának teret engedni, ezt az intézményt is átvette. Gyakorlati előnyei ugyanis elvitathatatlanok voltak. A kamatok kikötéséhez nem volt szükség külön stipulatio-ra, mint a kölcsönnél. Elegendő volt az egyszerű megállapodás. Ha a letevő a helyettesíthető dolgot a letéteményesnek in usum átadta, a letét már magától kamatozott. Ha a felek között vita támadt, rendelkezésükre állott a iudicium boiuto fidei, amelyet nem használhatott az, aki letéti szerződés helyett kölcsönszerződést kötött. A szabálytalan letét, amelyet a római jog a provinciák jogéletéből vett át és azon keresztül a mo-