Gazdasági jog, 1941 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1941 / 1. szám - A német kártérítési jog reformja

9 hetetlen — de rá is áll az a szabály, hogy : ,,Jeder soll die Kosten der Geltendniachung seiner Interessen tragen" (Ad. Merkel), jeder soll ..handeln auf eigene Gefahr" (Unger). Áll annál inkább, mert minél elnézőbb egy felelősségi rendszer a kezdeményezővel szemben, annál többen lesznek a könnyelmű kezdeményezők, akik a lehetőségek megitélésében és a károk elleni szigorú védekezésben bizonyos lazaságot fognak megengedni maguknak. Mi volna abban „elviselhetetlen'' (Wahl). hogy a kárt egy energikus és egészséges törvényhozás arra hárítja vissza, aki azt, bár ártatlanul, okozta s nem engedi — gyámoltalanul — rajtaszáradni a bátor (vagy botor) kezdeményező szerencsétlen áldozatán, kit rossz sorsa ennek útjába vezérelt ? Ellenkezőleg : nemcsak a társadalom védelme szempontjából, de a magasabb morál követelményei szerint is ez az egyedül helyes megoldás. Hogy ez így van, annak legfrappánsabb bizonyítéka az, hogy maga a reformtervezet is kénytelen volt ezt a megoldást vállalni, ha mindjárt az ekként bevezetett felelősséget rendkívülinek nevezi s a bíró méltányos ellenőrzése alá helyezi is. A kezdeményezési kedv veszélyeztetésére körülbelül mindegy, hogy a felelősség, mely a kezdeményezőre hárul, rendes-e vagy rendkívüli. A kezdeményező helyzete — tárgyilag véve — nem sokkal könnyebb, ha őt elvileg ugyan csak vétkességéért tartjuk fogva, de megadjuk a bírónak a lehetőséget, hogy ezen túlmenve is marasztalhasson, mint ha megfordítva szabályként vétkességétől függetlenül is felelőssé tesszük, de a bírónak adott felhatalmazással, hogy méltányos esetben mégis mentse fel őt, amit a német reformtervezet szerint is tehet. Ha azonban a marasztalás ekként körülbelül ugyanazon nívó körül mozogna is mindkét esetben, az elvi megokoltsága kétségtelenül az utóbbi alternatívának van meg. Először is a méltányosság sohasem lehet aktív, felelősségalapító vagy fokozó elv, hanem csak valamely már megalapított felelősség mérséklő, fékező elve. melynek feladata csak az, hogy a következmények szertelen logikai élességét letompítsa. Ez tehát csak a második alternatívában van helyén. Másodszor a károsult félre nem mindegy, hogy ő, ki a tárgyi tényállás szerint mindenesetre több szimpátiát érdemel, mint ellenfele, pusztán a bíró méltányosságából (tehát mintegy könyörületből) kap-e kártérítést, vagy pedig az neki elvileg kijár, s ezt az ő jogát legfeljebb az okozóra vetett könyörületességi szempont mérsékelheti, — ha ugyan az okozó erre érdemes. Bármilyen ártatlan legyen ez utóbbi, ő, mint az okozás prejudiciumával megterhelt fél, elviselheti és el kell hogy viselje azt a tudatot, hogy a rá jogosan kimérendett felelősség alól csupán kivételes kedvezménykép mentesül. Ellenben ugyanez a tudat méltatlan és megszégyenítő volna a kedvezménykép kártérítésben részesítettre, aki elvégre a másiktól valami effektív rosszat szenvedett el, tehát semmikép sem kedvezményre, hanem elégtételre van igénye. Bármennyire honoráljuk is az egyénben a kezdeményezést.