Gazdasági jog, 1941 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1941 / 1. szám - A német kártérítési jog reformja

8 jogban is a Haftpflichtgesetzek alá eső károk (vasutak, nagyüzemek, automobilok okozta károk) esetén ; mindössze itt az elhatárolás ellen lehet kifogást támasztani, amennyiben a közönséges mentesítő ok, a rómaiaktól átvett vis major, túlságosan merev és magas mértéket ad. Elegendő az adós mentesítésére az az egyszerű külső ok is, mely ugyan nem éri el a vis major arányait, de egyébként az adott esetben a védekezőre elháríthatatlan volt. Ezt a helyes elhatároló mértéket a németek a különös felelősség területén is egyedül az automobilfelelősségi törvényükben alkalmazzák.7 Semmi ok nincs rá, hogy az ilyetén való mentekező bizonyítást a törvényhozó csupán a különös felelősség (Gefáhrdungshaftung) esetére korlátozza, s ne alkalmazza azt a felelősség mindennapi eseteiben is. Aminthogy valóban ez utóbbi téren is alkalmazásra jut ez a francia jogban, hol már a Code civil (art. 1147.) ezt tette a szerződéses felelősség mértékévé, az utóbbi évtizedek gyakorlata pedig kiterjesztette a szerződésenkívüli felelősség területére is, mint általános felelősségelhatároló ismérvet. A mai francia gyakorlat, a hiba (faute) fogalmának teljes elobjektíválásával a károkozót csak akkor tekinti hibátlannak, ha igazolja, hogy a kár külső okból eredt, melynek behatása rá nézve elháríthatatlan volt.8 Itt van éppen annak az elvi szemléletnek nagy különbözősége, mely a két nép jogfelfogásában mutatkozik a kártérítési kötelesség kérdésében. A felelősség fokozására törekvő francia felfogással szemben, amely a Codeban gyökerezik, a németek a felelősség túlfeszítésétől (Uferlosigkeit, v. ö. Wahl i. h. 30.) félnek s ezzel kapcsolatban a jogbizonytalanságnak és a gazdasági kezdeményezés ellankasztásának rémképét festik maguk elé. Még Wahl is ismétli (i. h. 18.) azt az argumentumot, hogy a vétkességen túlmenő felelősség elrabolná az egyéntől a neki annyira szükséges mozgási szabadságot, megrontaná a felelősség iránti hajlamát (!), viszont hogy a károsultnak be kell érnie azzal a meggondolással, hogy a vétlenül okozott kár, mint természeti csapás sújtott le rá, amellyel kinek-kinek számolnia kell. Ez hamis érvelés. Az egyik oldalon naivság volna azt hinni, hogy mindaz a kár, amely oly emberi kezdeményezésből ered, amelynek vétkességét nem sikerül felfedni, már eo ipso egyenértékű volna a természet csapásaival. Hiszen sohasem tudhatom megnyugtató bizonyossággal, hogy a kezdeményező csakugyan hibátlan volt-e, csakugyan megtett-e mindent, amit meg kellett és meg lehetett volna tennie. De a másik oldalon, még ha, tegyük fel, sikerülne is kivételesen ezt a bizonyosságot megszereznem, hogyan jövök én ahhoz, hogy az ő kezdeményezésének én fizessem az árát ? A kezdeményezés szép dolog és a társadalomra valóban elenged7 Alkalmazta még az 1838. évi porosz vasúti törvény, mely még „unabwendbarer áusserer ZufalP'-ról beszélt, de ezt az 1871. évi Reichshaftpflichtgesetz elrontotta. 8 L. az irodalmat szerző : Responsabilité No. 20—21.