Gazdasági jog, 1941 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1941 / 1. szám - A német kártérítési jog reformja

6 Az előny kiegyenlítésnél (compensatio lucri cum damno) törvényes rendezés kívánatos abban az irányban, hogy a tettesnek ne szolgálhassanak mentesítésül oly előnyök, melyek a sértett ellenszolgáltatásai fejében kapcsolódnak a kárhoz (biztosítás stb.) (19. pont.) II. Ha az eddigiekben általában elismeréssel emeltem ki a tervezet előnyös módosításait, melyekkel az eddigi jog hiányait kiküszöböli, most végül nem hallgathatom el azt a (fent már érintett) egyetlen pontot, ahol véleményem szerint a tervezet kívánnivalót hagy maga után s ahol éppen ezért elmarad a francia jog mögött, mely a mindjárt ismertetendő gyakorlati hiány megjavítására az utolsó évtizedekben jelentékeny erőfeszítéseket tett (bár a szerintem helyes elméleti megoldást ez sem találta meg). Ügylátszik egyébként, hogy a francia jogtól való eltérés nem a véletlen műve, hanem a felelősségi felfogásban mutatkozó elvi különbség eredménye, — ami a kérdést annál fontosabbá teszi. A pont, melyre célzok, a következő : A reformtervezet, mint említve volt, alapjában érintetlenül hagyja a BGB elvi álláspontját, mely a felelősséget a vétkességhez köti, — mindössze kiegészíti ezt a normális felelősséget egy a bíró által a körülményekhez képest előrántható rendkívüli felelősséggel, mely a méltányosság gondolatán nyugszik. Hogy a reformtervezet ezzel magára zúdítja mindazokat az ellenvetéseket, kritikákat, melyeket a vétkességi elv rovására egy gazdag irodalom halmozott össze, arról majd a következő pontban fogok szólni, mint elméleti fogyatékosságról. Itt csak arról a gyakorlati visszásságról kell szólanom, mely a vétkességi tan lényegéhez eltörölhetetlenül tapad, amellyel tehát így a reformtervezetnek is meg kell küzdenie. S ez az, amit éppen egy kiváló német tudós (Exner) keresztelt el bizonyítási szükséghelyzetnek (Beweisnotstand), s amit egy másik kiváló német tudós (Müller-Erzbach) ,,Krebsschaden der Verschuldenshaftung"-nak minősített. Ez a bizonyítási nehézség abban van, hogy ha a felelősség alapja a tettes vétkessége, akkor a károsultra hárul ennek bizonyítása, ami igen sokszor nagyon nehéz, sőt egyenesen megoldhatatlan feladat lesz rá nézve nem annyira azért, mert a vétkesség — akár, igazi lénye szerint, belső, lelki mozzanatnak képzeljük el, akár, denaturált jogi fogalma szerint, a „normáltípustól való eltérés"-ként fogjuk fel — közvetlen érzéki észlelés alá nem eső, csak következtetés útján megállapítható valami, mint inkább azért, hogy erre a következtetésre alapot nyújtó tények észlelésében is a két szembenálló fél nagyon egyenlőtlen helyzetben van. A kárt szenvedő ugyanis ezeket a tényeket igen gyakran csak felületesen vagy éppen egyáltalán nem ismeri, pl. ott sem volt a káresetnél, vagy ha ott volt is, módja sem volt a helyzetet megfigyelni (például az elgázoltnak az autóvezető magatartását), vagy egyáltalában hiányzik a képzettsége, szakismerete ahhoz, hogy ellenfele magatartását megítélje ; ellenben a másik fél,