Gazdasági jog, 1940 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1940 / 1. szám - A társulati adóról szóló új törvényjavaslat
49 űonbaii levő tőkevagyon adóihoz, viszonyítva valóban aránytalan. A pénzügyi kormányzatnak a társulati adó hozamát emelni kívánó szándékát megerősítette az a politikai (és szociálpolitikai) irányzat, amely a társadalmi teherviselésből nagyobb részt kíván a munkával szemben a tőkére — s ezen belül a föld-, ház-, kisipari és kiskereskedelmi tőkével szemben a nagyvállalati tőkére hárítani s amely a terheknek a gyengébb vállakról az erősebb vállakra való áttétele megszövegezésében a kormány pénzügyi programúi ja is lett. Az említett s jelenleg parlamenti tárgyalás előtt álló törvényjavaslat teljes egészében és minden részletében — tehát nemcsak egyes szakaszok módosításával és újabbak hozzáadásával — szabályozza a társulati formában működő vállalatok minden adóját. A törvényjavaslattal foglalkozva nem lehet célunk, hogy annak minden szakaszát ismertessük, inkább arra törekszünk, hogy az új rendelkezéseket kiemelve megvizsgáljuk, hogy a javaslat mennyiben jelent változást és mennyiben jelent reformot. A régi társulati adó törvénnyel szemben való egy lényeges újítás már a törvény javaslat címéből is kitűnik: a szorosabb értelemben vett társulati adón és tantiémadón kívül a társulati vagyonadó is megjelent a magyar pénzügyi jogrendszerben. Ezzel a nóvummal később részletesebben foglalkozunk; előbb azonban magára a társulati adóra vonatkozó rendelkezéseket vesszük vizsgálat alá. A társulati adó a társaságnak mint vállalatnak nyereségét kívánja sújtani. Alapja az üzleti (gazdasági) évnek adóköteles nyeresége, amelynek megállapításánál a mérleg egyenlegéből kell kiindulni. A régi törvény szintén ezen az alapelven épült fel s így ebben a tekintetben a javaslat egyáltalában nem forradalmi jellegű. Az adóalap megállapításánál a középúton marad a két szélsőség: a mérleg érintetlenségének elfogadása és a becsléssel való adóztatás között. Határozott szándéka volt azonban a jogalkotónak, hogy az adóköteles nyereség megállapítására vonatkozó rendelkezések megszigorításával a nyereség adózatlan elvezetésére alkalmas csatornákat betömje. (L. indokolást.) Ezt a szándékot az adóköteles nyereség kiszámításánál a nyereséghez hozzászámítandó, illetőleg a veszteségből levonandó tételeket felsoroló, valamint a hozzászánútást vagy le vonást tiltó, illetőleg meg nem engedő 13., 14. és 15. §-ban kívánja megvalósítani a javaslat. Az adóalap megállapítása szempontjából a 13. $-nak van a legnagyobb jelentősége. Ez a $ sorolja fel azokat a tételeket, amelyek a vállalat könyv vitele szempontjából tehertételeknek minősülnek, amelyeket azonban a kincstár pénzügyi szempontból a vállalat nyereségéhez hozzászámítandónak tart. A kincstár meggondolása szerint ugyanis ezek a tételek nem csökkenthetik a pénzügyi szempontból megállapított nyereséget, hanem mintegy a megadóztatott nyereségből fizetendők. A régi törvény ominózus 13. $-a 16 pontban foglalta össze a nyereséghez hozászámítandó tételeket; az új törvény 26 pontból álló felsorolást ad. Ezek között legjelentősebb a 6. és 7. pont, valamint a 16. pont. A 6. pont szerint a mérlegszerű nyereséghez hozzá kell számítani azt az értéktöbbletet, amely a vállalat tárcájában levő összes értékpapírok, devizák és valuták mérlegszerinti értéke és azoknak az üzleti év utolsó tőzsdei árfolyamún számított értéke amennyiben pedig nem tőzsdén jegyzett értékekről van szó, azoknak forgalmi áron számított értéke között mutatkozik; a 7. pont szerint pedig azt értéktöbbletet, amely az egész anyag- és árukészlet mérlegszerinti értéke és