Gazdasági jog, 1940 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1940 / 1. szám - A társulati adóról szóló új törvényjavaslat

50 azoknak forgalmi (piaci) áron számított értéke között mutatkozik. Ez a két pont — a 14. $ (2) bek.-ben foglalt rendelkezésével együtt — a társulatok megadóztatásának egyik legnehezebb kérdését: a nem realizált nyereségek megadóztatásának problémáját van hivatva megoldani. A probléma fontosságát tekintve érdemes egy pillantást vetni a kérdés szabályozásának fejlődésére. 1922 előtt a kincstár a csökkent tőzsdei árfolyamú értékpapírt is beszerzési áron értékelte, a tőzsdei árfolyam emelkedése alapján a könyvekben is elszámolt értéktöbbletet pedig nem vette számításba s így ugyan nem engedte meg a nem realizált veszteségek elszámolását, de nem is adóztatta meg a nem realizált nyereséget. Az 1922: XXIV. tc. a problémát a kincstár kárára olyan értelemben rendezte, hogy a vállalatokat nem kötelezte a nem realizált nyereségek kimutatására, de mégis feljogosította a nem realizált veszteségek elszámolására s az adóalap csökkentésére. A törvényjavaslat a fentiekkel szemben arra az alapelvre helyezkedik, hogy az értékpapírok, valamint az anyag- és árukészlet tárgyainak értéke adózási szempontból — a kereskedelmi törvény szellemével és rendelkezéseivel egybehangzóan — a forgalmi árban legyen megállapítandó. Ezzel továbbra is lehetségessé válik a nem realizált veszteségek adómentes elszámolása, de viszont a kincstárnak is igénye lesz a nem realizált nyereségek megadóztatására. Az eddig gyűjtött értékelési tartalékoknak a törvény életbeléptetése alkalmával leendő megadóztatása meglehetős kíméletlen jogfosztást jelentene, amelyet a javaslat elkerülni kíván s ezért a 14. $ (2) bek.-ben az említett tartalékok további adómentes kezelését teszi lehetővé. A nem realizált nyereségek és veszteségek adójogi problémáját eképpen a törvényjavaslat mind a kincstár, mind az adózók érdekének figyelembe vételével alapjában megoldja; a természetszerűleg felmerülő részletkérdések rendezése a végrehajtási utasításnak és a közigazgatási és bírói joggyakorlatnak lesz feladata. A 13. § 6. és 7. pontjának rendelkezése a vállalatok adóterhét a múlttal szemben érezhetően súlyosbítja s így az érdekeltségek részéről számos kifogás hangzott el ellene. A rendelkezés jogerőre emelkedése esetén a kincstár voltaképpen az egyenlő elbánás elvét kívánja érvényesíteni, s az eddigi helyzet megváltozásából bekövetkezhető, fentemlített jogfosztásnak elkerülésével a gazdasági és hitelélet és az egyes vállalatok érdekeit is megóvja. A 13. $ 16. pontja a mérlegszerű nyereséghez hozzászámítani rendeli a vállalatnál vezetőállásban levő tisztviselők részére összesen kifizetett szolgálati járandóságoknak azt a részét, amely a vállalat által összes tisztviselői részére ily címen kifizetett összegeknek 15%-át meghaladja.1 Minthogy a szolgálati járandóságok alkalmazotti kereseti adó (és alkalmazottak különadója) alá is esnek, a rendelkezés a vállalati vezetők járandósága után bizonyos összegen túl szándékos kettős adóztatást jelent. A rendelkezés főcélja természetesen itt is a nyereség adózatlan elvezetésének megakadályozása. A kereskedelmi törvény 1 Ha azonban az összes tisztviselői járandóságok 15%-a kevesebb, mint egy-egy vezető tisztviselő után 20.000 P-vel számított összeg, akkor csak annyit lehet ezen a címen számításba venni, amennyi a vezetőállásban lévő tisztviselők részére tényleg kifizetett járandóságok és az egy-egy vezető tisztviselő után 20.000 P-vel számításba vett összeg között mutatkozik; vezetőállásban levőnek azt a tisztviselőt kell tekinteni, akinek bármily címen kifizetésre kerülő összes szolgálati járandósága az évi 20.000 P-t eléri; annak a kérdésnek az elbírálásánál, hogy ugyanannak a tisztviselő nek szolgálati járandósága a 20.000 P-t eléri-e, vagy sem, mind az anyavállalat mind az érdekkörébe tartozó leányvállalatok által kifizetett összes szolgálati járandóságokat figyelembe kell venni.