Gazdasági jog, 1940 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1940 / 5. szám - Az ú. n. valutakötelmek magánjoga

274 megkötött ú. n. hiteirögzítő megállapodásokban elvállalt erre irányuló kötelezettség alapján. A külföldön placirozott és idegen pénzértékre szóló záloglevelek ugyancsak szoros gazdasági kapcsolatban állanak a kibocsátásuk alapjául szolgáló törlesztéses valutakölcsönökkel; ez a kapcsolat jogi is annyiban, hogy a kibocsátó intézetnek ezek a kölcsönkövetelései — a telekkönyv tartalma szerint is — a zálogleveleken alapuló követelések külön biztosítására szolgálnak a kibocsátó intézet csődjében is. A külföldi hiteligénybe vél el mellett a másik ok, amely a valutakövetelések aránylag gyakori voltát indokolja, nem függ össze a külfölddel és abban áll, hogy a takarékoskodó közönség egy rétege, amelynek emlékezetében mély nyomot hagyott a megtakarított tökéknek a koronaromlás idejében bekövetkezett pusztulása, a pengőben kevésbbé bízott, mint egyes külföldi pénznemekben és ezért valutára szóló takarékbetétet helyezett el, illetőleg valutára szóló életbiztosítási szerződést kötött. (A közönségnek ez a rétege azóta rájöhetett arra, hogy helyesebben járt volna el, ha a pengőben bízik, bár a Kúria alább ismertetendő gyakorlata igen messzemenően megvédte ezt a réteget a károsodástól.) A helyes kereskedői előrelátásból fakadó az a követelmény, hogy a valutakövetelések és valutatartozások minden vállalat vagyonában lehetőleg kiegyensúlyozzák egymást, valamint az életbiztosítási üzletre vonatkozó különleges szabályok megint csak odavezettek, hogy a külföldi pénznemben vállalt kötelezettségekkel szemben ellentételként hasonló pénznemre szóló kihelyezések keletkeztek. Ezek előrebocsátása után rátérek a valutakötelmekre vonatkozó magánjogi jogszabályaink ismertetésére. Ebből a rövid ismertetésből is ki fog tűnni, hogy fejlődésben, mondhatnám: forrásban levő joganyagról van szó, amelyben éppen ezért nem egy következetlenséget találunk. Ennek a jelenségnek egyik oka az, hogy a problémák részben a gazdasági és hitelélet rendjéről szóló törvényben foglalt felhatalmazás alapján kibocsátott kormányrendeletekben, részben ellenben a bíróságok gyakorlatában nyertek megoldást és előfordult, hogy a bírói döntésekben megnyilatkozó szokásjog nem ugyanazokból a megfontolásokból fakadt, mint a tételes jog. Bár a jogfejlődésben a valutakötelmek, mint láttuk, csak az újabbi időben nyertek fokozott gyakorlati jelentőséget, a magyar jogtudomány — hála Grosschmid professzor elmélyedő fejtegetéseinek — már régóta ismeri és kianalizálta ezeknek szerkezetét. A magam részéről is (irosschmid elméletére támaszkodva fogok a kirovó és a lerovó pénznemről beszélni, értvén az előbbin azt a pénznemet, amelyben a kötelem meg van határozva és amely a tartozás mennyiségét megszabja, az utóbbin pedig azt a pénznemet, amelyben a teljesítésnek, a fizetésnek történnie kell. Ha a kirovó és a lerovó pénznem azonos, ú. n. effektivitási kikötés forog fenn. A német jogtudomány ilyenkor „echte Valutasehuld"-ról beszél, szemben az „unechte Valutaschuld"-dal, amely-