Erdélyrészi jogi közlöny, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1915 / 3. szám - A logikai kétségtelen figurációkról

2. szam. Jogesetek Tára 7. oldal. Kimondja, hogy felfolyamodása költségét a végrehajtást szenvedő maga viseli. Indokok : A jelzálog által biztosított hitelezők részére kielégítési alapként az 1881 :XVII. t.-c. 53. §-a nem pusztán magát az ingatlant, hanem a csődtömeghez tartozó ingatlan vagyonnak a csőd tartama alatt befolyt jövedelmeit is kijelöli, vagyis a csődeljárás folyamán az ingatlan s ennek bárminő összes gyümölcse egységes tömeget alkot, amelyből a külön kielégítési hitelezők a törvény rendelkezései értelmében kielégítést nyernek. (Csődtörvény 176. és 177. §-ai.) Az ingatlanok külön tömegéhez tehát a csődeljárás folyamata alatt, már amugyis tömeggondnoki kezelés alá vett haszonélvezetből befolyt jövedelem és kamata is tartozván, a csődeljárás keretén kivül alkalmazandó 1881 : LX. t.-c. 208., 209. és 211. §-a értelmében a haszonélvezetnek külön végrehajtás alá vonása és zár alá vétele a csődnyitás után már azért sem lehetséges, mert a felhívott törvényhelyeken irt zár alá vétel, mint a haszonélvezetre vezetett végrehajtásnak megszabott foganatositási cselekménye az 1881 :XVII. t.-c. 12. §-a értelmében a csődnyitás hatályának kezdete után a csődtömeghez tartozó dolgokra vagy jogokra nem foganatosítható; ha pedig nem foganatosítható, ugy az el sem rendelhető. Továbbá, mert az 1881: XVII. t.-c. 3. és 100. §-ai éneimében a tömeghez tartozó minden vagyon tekintetében a kezelési jogot a tömeggondnok már amugyis gyakorolja, ez alól pedig kivétel csakis a 98. és 90. §. eseteiben alkalmazott bírói és jelzálogi külön vagyonkezelők alkalmazása. Az ingatlan tartozékait a végrehajtás szempontjából az 1881 : LX. t.-c. 146. § a az ingatlannal együtt rendelvén elárvereztetni, a végrehajtásnak a tartozékokra való külön elrendelésének szüks?ge sem lehet. Ezekben a vonatkozásokban az elsőbirói végzés fenntartható nem volt. A végrehajtást szenvedőnek egyéb felfólyamodási panasza azonban nem helytálló. A végrehajtási alap nz Ítéletben és az első bírói v gzésben tüzetesen kijelöltetvén, nem lehet kétséges, hogy a végrehajtást szenvedő a közadóssá vált S. H. ingatlan tulajdonos. A végrehajtási kérelem költsége pedig az 1881 : LX. t.-c. 11. és 27. §-ai értelmében a végrehajtást szenvedőt terhelik. A csak részben sikerre vezető felfolyamodás költségét a felfolyamodó maga viseli. (1914. évi szeptember hó 8. 2843/914. szám.) 15. A filmkölesönzés tulajdont*épen nem egyéb, mint mozgóképek, előadási jogának bizonyos meghatározott időre való eladása, amely képeket az eladó abból a célból szerez meg, hogy azokat ilyen módon értékesítse; eszerint tehát alperes a filmeknek bizonyos időre való továbbadására irányuló szándékkal való megszerzésével ami a« 1875: XXXVII. t.-c. 258. §-ának 1. pontja szerint kereskedelmi ügyletet képez, iparszerüleg foglalkozik, s ezért a felhívott törvényszakasz értelmében kereskedőnek tekintendő s a szóban forgó ügylet, amely alperesnek mint kereskedőnek kereskedelmi üzlete folytatásához tartozik; az 1875: XXXVII. t.-c. 360.§-a értelmében kereskedelmi ügyletet k^pez. Ezeknél fogva a felek közötti pervitát a kereskedelmi törvény alapján kell elbírálni. A marosvásárhelyi királyi i'clötábla, mint polgári felülvizsgálati bíróság: Sem íelperes felülvizsgálati, sem pedig alperes csatlakozási kérelmének helyet nem ad. Indokok: Felperes a felebbezési bíróság Ítéletét az 1893:XVIII. t.-c. .185. §-ának a) pontja alapján anyagjogi szabály megsértése cimén támadja meg, vitatva, hogy abban az ítéletben tények gyanánt megállapított nyilatkozatok által a felek között jogügylet és pedig kereskedelmi ügylet jött létre és hogy ennek nem teljesítése következtében alperes kártéritéssel tartozik. Annak elbírálása céljából, hogy a felebbezési bíróság a jelen perben az anyagjogi szabályt helyesen alkalmazta-e, a felülvizsgálati bíróság mindenekelőtt azt tartotta eldöntendőnek, hogy a felek közötti jogviszony kereskedelmi ügylet jelenségeit tünteti-e fel és hogy arra a kereskedelmi törvény rendelkezései nyerhetnek-e alkalmazást? E kérdés eldöntésénél pedig abból indult ki, hogy alperes önmagát bejegyzett cégnek jelöli meg, mely filmkölcsönzéssel állandóan foglalkozik, továbbá, hogy a filmkölcsönzés tulajdonképen nem egyéb, mint mozgó-képek előadási jogának bizonyos meghatározott időre való eladása, amely képeket az eladó abból a célból szerez meg, hogy azokat ilyen módon értékesítse ; eszerint tehát alperes a filmeknek bizonyos időre való továbbadására irányuló szándékkal való megszerzésével ami az 1875: XXXVII. t.-c. 258. §-ának 1. pontja szerint kereskedelmi ügyletet képez, iparszerüleg foglalkozik s ezért a felhívott törvényszakasz értelmében kereskedőnek tekintendő s a szóban forgó ügylet, amely alperesnek mint kereskedőnek kereskedelmi üzlete folytatásához tartozik; az 1875:XXXVII. t.-c. 260. §-a értelmében kereskedelmi ügyletet képez. Ezeknél fogva a felek közötti pervitát a kereskedelmi törvény alapján kell elbírálni. A további ügydöntő kérdés az, hogy a felebbezési bíróság ítéleti tényállása szerint felperes által 1913. év június hó 9-én alperesnek küldött levélben foglaltak az 1875: XXXVII. t.-c. 314. §-a értelmében olyan ajánlatot képeznek-e, amelyre az ugyanazon t.-c. 315. és 316. §§-nak rendelkezései alkalmazandók; továbbá, hogy felperes ezt az ajánlatot oly módon fogadta el, hogy annak folytán a felek között az ügylet létrejött. Az a kérdés, hogy bizonyos módon megtett nyilatkozat a kereskedelmi ügylet megkötésére alkalmas ajánlatot képez-e, jogkérdés. Ennek a jogkérdésnek e helyütt való vizsgálatánál figyelembe kell venni azt a felebbezési bíróság meg nem támadott tényállása szerint megállapított tényt is, hogy felperes 1913, június hó 7-én kelt levelében arra hivta fel alperest, hogy a kérdéses „Quo Wadis" filmet június hó folyamára egy vagy két napra 250, illetve 400 koronáért neki engedje át; amelyhez kapcsolódik alperesnek a tényállás szerint 1913. június hó 9 én felpereshez intézett levele, amely szerint alperes a kérdéses filmet legkorábban július hó 1. és 2. napjaira átengedi 250, illetőleg 400 koronáért, egyszersmind alperes abból az okból, hogy a képre igen sokan reflektálnak, távirati választ kér. Ez az alperesi Írásbeli nyilatkozat nemcsak összefügg a felperes felhívásával, hanem megjelöli a napokat, amelyeken a képet felperes a fölkínált ellenértékért megkaphatja, tehát amelyekre alperes felperesnek az előadás jogát eladni kész ; ekként az ügylet lényeges feltételeit magában foglalja és hogy azt alperes lekötelezési szándékkal tette, abból is következik, hogy arra távirati választ, tehát ilyen alakban teendő elfogadást várt, emellett egyéb részletekre vonatkozó megállapodások már az 1875: XXXVII. t. c. 336. § ának általános szabályai szerint sem szükségesek ahoz, hogy kereskedelmi jogi értelemben vett ajánlatról lehessen szólani ; mindezekre való tekintettel és még azért is az emiitett írásbeli nyilatkozat ajánlatnak volt tekintendő, mert emellett szól az Országos Magyar Mozgóipari Egyesület véleménye is, amely a filmkölcsönzési szakmában uralkodó kereskedelmi szokás szerint ilyen formában történt ajánlatról tesz emlitést. Ezt az ajánlatot felperesnek, minthogy távollevőkről van szó és az elfogadásra alperes bizonyos időt ki nem töltött, csupán távirati választ kivánt az 1875: XXXVII. t.-c. 315. §a szerint annyi idő alatt kellett elfogadnia, illetőleg azzal alperes annyi ideig maradt kötelezve, amennyi rendes körülményekhez képest a válaszadásra szükséges volt. A felebbezési bíróság ittlétében tényként állapította meg, hogy felperes az alperes ajánlatát 1913. június 11-én vette kézhez és hogy felperes arra ugyanazon napon sürgöny választ küldött s eszerint kétségtelen, hogy felperes a válaszadásra szükséges időn belül válaszolt; a tényállás szerint továbbá alperes a sürgönyválaszt ugyanazon a napon meg is kapta és ez a válasz azt tartalmazta, hogy felperes a „Quo vadisft filmet 1913. július l. és 2. napjaira megrendeli; amiből ismét következik, hogy az ajánlatra az azzal egyező elfogadás kellő időben érkezett az ajánlattevőhöz. Az ekként az ajánlat és az elfogadás megegyezése által létrejött ügylet jogi minősítésére nézve a felülvizsgálati bíróság azt a felfogást osztja, hogy az ügylet vételt képez, amely, miként már említve volt, a kép előadási jogára vonatkozik s hogy a teljesítés — az átadás — nem volt fix határnaphoz kötve. Ez utóbbi nézet indokolására nemcsak az szolgál, hogy a felperes által elfogadott ajánlat „legkorábban" július 1. és 2. napjait emliti, mint amelyekre a kép kapható lesz, hanem az is, hogy a tényállásban nincsen olyan adat, amely szerint felperes alperessel az emiitett napokat mint olyanokat közölte volna, amelyekhez fontos érdeke fűződik és a melyek be nem tartása reá nézve oly hátrányos, hogy különben az ügyletet meg sem kötné; az ebben a tekintetben utóbb, az ügylet létrejötte után tett felperesi nyilatkozatok az ügylet minősítését többé nem befolyásolhatják. Ezek szerint az itt kérdéses ügylet nem lévén fix ügylet, az 1875 : XXXVII. t.-c. 354. §. értelmében felperes a teljesítést elmulasztó alperes részére az utólagos teljesítésre határidőt tar-