Erdélyrészi jogi közlöny, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1915 / 1. szám - Adalékok az 1894: XXXI. t.-c. 1-5. §§-aihoz

Erdély részt Jogi Kflzlgny 3. oldal. Amennyiben az örökhagyó máskép nem rendelkezett, az örököst terheli a meghagyás.'Az 1702. §. maradna, de beszúrandó lenne: ..az 1604. §. 3 bekezdésével." Az 1703. és 1704. §§. helyébe jönne: „1703. §. Az 1212. §. és az 1212a §. rendelkezései a végrendelettel kapcsolatos meghagyásra is állanak azzal az eltéréssel, hogy a meghagyás teljesítésére határidő tűzésére a végrendeleti végrehajtó, az örökös, az örököstárs, vagy bárki más, aki a meghagyás teljesítésében érdekelve van, közérdekű meghagyás esetében az illetékes hatóság is a hagyatéki bíróságtól kérhetik." 5. Merőben független vagyon a tárgyalt kérdéstől, de mert épen szemembe ötlött, felemlítem, hogy feledésbe ne menjen azt, hogy az 1781. §. mostani szövegezésében nem jut kifeje- 4 zésre az, amit az indokolás helyesen emel ki s ami egyedül indokolja meg a „Szerződési öröklésiről szóló fejezetben való elhelyezését. A halál okából való ajándékozást (mortis causa donatio), értve ezalatt azt az ajándékozást, mely ahoz a feltételhez van kötve, hogy a megajándékozott az ajándékozót túlélje a Jav. helyesen csak házastársak (1. jegyesek) és előd és unokák között kívánja elismerni. Ez a gondolat az 1781. §-ban nem jut kifejezésre. A „végintézkedés" kitétel, amelylyei a Jav. az ilyen ajándékozást azonosítja, nem jelenti ezt. Ez csak annyit mond, hogy alaki és tartalmi tekintetben reá a végintézkedésről szóló szabályok nyernek alkalmazást. A végrendelet és végintézkedés azonban s ilyen tágabb körben alkotható mint amilyenben öröklési szerződés köthető. Kétséges tehát, hogy melyik végintézkedés szabályai nyerjenek alkalmazást? Az elhelyezés nem szünteti meg azt a kétséget, amint az 1782. és 1783. §§-nak a „Szerződési öröklés" fejezetébe való elhelyezése a most említett szakaszokban érintett szerződéseket nem minősitik öröklésiekké. Az indokolásból az tűnik ki, hogy a „végintézkedés" kitételt azért használja a Jav., mert az ilyen ajándékot rendszerint végrendelettel lehet örökségül vagy hagyományul juttatni. Ez azonban nyilvánvalóan az optv. 956. §-án alapuló tévedés. Ajándékot ugyanis másként mint szerződéssel (ajánlat — elfogadás) juttatni nem lehet. Lévén az ajándékozás egy uri generis szerződés. Az egyoldalú végintézkedéssel történő vagyoni juttatás vagy örökség vagy hagyomány. Az optv*. 956. §-át is épen azért hibáztatjuk, mert összezavarja az egyoldalú ügyletet, a végrendeletet, amely visszavonható, megmásítható a kétoldalúval: a szerződéssel. Ezt a hibát, ha felismertük, kerüljük ki. Az 1781. §. „végintézkedés" kitételének helyébe tehát „öröklési szerződés" teendő. Ezzel kifejezzük ugy azt, hogy ilyen (mortis causa donatio) ajándékozási szerződés csak azok között jöhet létre, akik öröklési szerződést köthetnek egymással, mint azt, hogy alakszerűség tekintetében is az öröklési szerződésre megállapított szabályok alá esik az ilyen ajándékozás és hogy az nem élők közötti, hanem mortis causa jogcím. Megjegyzem azonban, hogy a túlélés feltétele alatt történő ajándékozásnak, különösen ha már nemcsak ígéretről van szó, hanem az teljesedésbe is ment végintézkedési jelleget adni, felfogásom szerint ellenkezik az élettel, az ajándékozó szándékával. Hiszen az ilyen szerződést élő köti az élővel és pedig azért, hogy az ajándékot a megajándékozott már az örökhagyó életében bírja és hogy az az ő hagyatékába ne is tartozzék s amelynek fejében ő bizonyos erkölcsi előnyöket biztosit magának és be is szedi azokat. Aki hagyatékából kiván mást részesíteni, az nem ajándékozási szerződést köt, hanem egyszerűen végrendelkezik. A túlélésnek bontó feltételül tűzése nem adja az ajándékozásnak a halál utáni juttatás jelleget, ez csak a visszaszállást kívánja biztosítani. Az az érzésem, hogy az 1781. §. egészen törlendő a Jav.-ból. Az ajándékozás élők közötti ügylet s ha a túlélést bontó feltételül tűzzük vagy a teljesítést kitolja az ajándékozó halála pillanatára vagy azután ezzel nem változtatja át az élők közötti ügyletet halál utánra szólóvá s nem akarja az ajándékot hagyatékként szemléltetni. X fldalÉhoh az 1894: XXXI. U1-5. §§-ailtoz. Jegyzi: Dr. H. E. Eljegyzés. 1. §. Az eljegyzésből nem származik kereseti jog a házasság megkötésére. A házassági törvény az eljegyzés mikénti létrejöttére nézve, annak anyagi, vagy alaki kellékei tekintetében nem állit fel szabályokat. Az eljegyzésre tehát lényegileg a szerződések általános elveit és szabályait kell alkalmazni. A törvény szerint szabadságában áll a jegyesnek az eljegyzéstől visszalépni, visszalépésének csupán vagyoni következményeiért marad kötelezve. A házassági igéret jogilag ki nem kényszeríthető, mivel a házasságkötés erkölcsi természeténél fogva a jogi kényszert nem tűri. Ez a kényszereszköz lehet perügylet vagy jogügylet — mindkettőt kizárja a törvény. Azonban a „bármely teljesítés* hangsúlyozásával többet ölel fel, mint a mennyi a kitűzött cél szolgálatára szükséges. Mert kétségtelen, hogy nem lehet megengedni a kötbér vagy oly teljesítés kikötését, mely azt eltakarja, de más kikötés pl. ha a vőlegény kötelezi magát a menyasszonynyal szemben, kit teherbe ejtett, ho^y ha a házasság létre nem jönne tartás cimén havonként egy bizonyos összeget fizet — joghatályossága tekintetében aggályosnak nem mondható. 2. §. Bármely teljesítés kikötése arra az esetre, ha a jegyesek a házasságot meg nem kötnék, semmis. Miután a törvény a kikötést általában semmisnek nyilvánítja, ebből következik, hogy az nem csak annak szolgáltatására nem kötelez a mi a visszalépés esetére ígérve volt, hanem annak visszakövetelésére is feljogosít, a mi az eljegyzés alatt ^1 oly kikötéssel ruháztatott át, hogy az átruházó azt visszalépés esetére elveszítse. A teljesítés kikötése természetesen akkor is semmis, ha az nem a jegyesek, hanem helyettük harmadik személyek pl. szülőik részéről történt. De már az olyan keresetre, amely a házasság megkötésének reményében ós feltétele alatt már adott teljesítmény hatálytalanítását és az előbbi jogállapot visszaállítását a feltétel be nem következése okából szorgalmazza, az 1894: XXXI. t.-e. 2. §-a nem alkalmazható. (Curia 1906. dee. 29. 7427/1905. sz. a. I. p. t. M. Dt. I. 25. eset.) Bármely teljesítésnek a házasság meg nem kötése esetére történt kikötése az 1894: XXXI. t.-e. 2. §-a szerint semmis lévén, ennek szükségképeni folyománya az is, hogy a törvény állal meg nem engedett biztosit ékként már át is vett ingatlant az ezt kikötő jegyes ilyen cimen meg nem tagadhatja. A teljesítés tárgyainak visszaadására irányuló kereset a jó erkölcsökbe ütközőnek nem tekinthető, mert az ügylet törvényes házasság létrehozását célozza; erkölcstelenség csak azon fél részéről forog fenn, aki a házasságkötési akarat szabadságát védő törvényes tilalom ellenére ragaszkodik a kikötött jogtalan vagyoni előnyhöz. Az 1894: XXXF. t.-c. 2. §-ára alapított keresetre ugyanezen törvény 5. §-ában megállapított kivételes elévülési szabály (1 év) alkalmazást nem nyerhet. (Temesvári kir. Ítélőtábla polgári felülvizs. tanácsa 1913. június 7. 1913. G. 184/3.) 3. §. Az a jegyes, aki az eljegyzéstől alapos ok nélkül visszalépett, vagy a másik jegyesnek a visszalépésre alapos okot szolgáltatott: a másik jegyesnek és rokonainak a kötendő házasság céljából tett kiadások erejéig kártérítéssel tartozik és köteles azt, a mit neki a másik jegyes vagy annak rokona a kötendő házasság okából ajándékozott vagy az eljegyzés jeléül adott, természetben visszaadni, vagy ha ennek helye nem lehet, értékét gazdagodása erejéig megtéríteni; a másik jegyes vagy annak rokona által a kötendő házasság okából részére tett ajándékozási igéret pedig hatályát veszti. Az eljegyzéskor cselekvőképességében korlátolt jegyes kártérítéssel csak akkor tartozik, ha az eljegyzésbe törvényes képviselője beleegyezett. A 3. §. a kártérítési és visszatérítési kötelezettséget csakis az ellen a jegyes ellen mondja ki érvényesíthetőnek, aki az eljegyzéstől alapos ok nélkül visszalépett vagv a másik jegyesnek a visszalépésre alapos okot szolgáltatott"; ennélfogva nincs ~osziT KÖNYV ELOSZTÓ^ FÖLÖSPÉLDÁNY.