Erdélyrészi jogi közlöny, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1914 / 29. szám - Az ártatlanul elitéltek kártalanításának kérdése Angolországban

VII. évfolyam. 29. szám. Kolozsvár, 1914. július 19. ERDÉLVRÉSZ13061 R KOLOZSVÁRI ÉS WRROSVRSRRHELYI KIR. ÍTÉLŐTRBLRK HRTRROZRTTRRRVRL A KOLOZSVÁRI, MAROSVÁSÁRHELYI, BRASSÓI ÉS NAGYSZEBENI ÜGYVÉDI KAMARÁK ÉS AZ ORSZ. ÜGYVÉE>SZÖVETSÉG KOLOZSVÁRI OSZTÁLYÁNAK HIVATALOS LAPJA 5 Főmunkatársak: Dr. Biró Baláss, ügyvéd, Dr. Pordea Gyula, ügyvéd, Dr. Tótöi György, kir. törv.-széki biró. Felelős szerkeszti és kiadótulajdonos: Da: Papp Jőssef, iiffijvéd, a Kolczsvári Ügyvédi Kamara elnöke, Koloztvár sz. kir. város ÜK főügyésze. Rovatvezetők: Dr. Szitás Jenő és Dr. Stefáni Károly "Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kolessvár, De ík Ferencz-utcza 42. szám. Megjelen minden vtaxárnapon. i Előfiz-etési-dij: Egész éwz 16 K. í Félévre € K. Neggeáhre 4 K. Késiratok bérmentve a szerkesztőséghez. El őfisetések és hirdetések a kiadóhivatalhoz intézendők. -- '' TARTALOMJEGYZÉK: Az ártatlanul elkéltek kártalanításának kérdése Angotországban. Irta : Zsoldos Benő kir. járásbiró, ítélőtáblai tanácsjegyző. — - A magyar bűntetőtőrvénykönyvnek általános átdolgozása". Irta: Szatmári I$az Gusztáv halmii kir. járásbiró. — Elévülés és elbirtoklás. (Jegyzetek az Optkv. 1451—1501. §-aihoz.) Irta: dr. Szitás Jenő, kir. törvényszéki albiró. (Folytatás.) KÜLÖNFÉLÉK. MELLÉKLETi Jogesetek tára. — EVvi jelentőségű határozatok a kolozsvári és marosvásárhelyi kir. háló tábláktól. HIRDETÉSEK. X te ártatlanűl MM MüMiámú Mfúm Biplországitön. >tta : Zsoldos Besiő kir. járásbiró, Ítélőtáblai tanácsjegyző. A külföldi nagy államok büntető igazságszolgáltatása újabb időkben mindinkább igr ekszik hathatósabban is érvényre juttatni ama lényeges kriminájpolitikai kivánaJom kiemelendő fontosságát, hogy a . helytelen nyomaton lefolytatott bűnvádi eljáráson alapuló téves biíói Ítéletekkel több-kevesehb időtartamú szabadságvesztés-büntetése itélt ártatlan egyének, az ekként nekik okozott erkölcsi és anyagi sérelmekért az államhatalom részéről lehetőleg kárpátoltassanak. A mi bűnvádi perrendtartásunk e tekintetben (576—:589. §§.) lényegesen túlszárnyalja szabadelvűség dolgában akár a franczia vagy német, akár a svéd-norvég, akár pedig dán vagy osztrák idevonatkozó törvények enemű rendelkezéseit, mert ez az alaptevő törvényünk az állam kártérítési kötelezettségét — az igazságügyminiszier megállapítására bizott összeg erejéig — már az ártatlanul szenvedett pénzbüntetésre és előzetes letartóztatásra és vizsgálati fogságra is kiterjeszti, sőt megállapítja azt a ihünügyi költségre és a munkaveszteségre vonatkozóan is. A magyar törvényhozásnak ez a humánus felfogása mindenesetre sokkal tökéletesebben meríti ki a kártalanítás tulajdonképeni célját ós fogalmát, mint a külföldi törvényhozásoknak indokolatlanul még ez ídőtájt is fölöttébb tartózkodó álláspontja, mely csak a legújabb időkben kezd engedni valamelyest az eddigi merevségéből. E tekintetben természetesen — a mi a kérdéssel szemben megnyilvánuló konzervativizmust illeti — megint csak az angol törvényhozás és jogszolgáltatás jár elől jó példával. Pedig ez a túlzott konzervativizmus éppen azoknak a szemében, akik a modern angol jogfejlődés sarkalatosabb mozzanatait állandóan figyelmükkel kisérik, nemcsak hogy nem indokolt, de sőt egyenesen morális hátrányokkal járó. Hiszen úgyszólván csak néhány hónapja annak, hogy az angol belügyminisztérium (Home Office) csaknem ugyanegy időpontban két ártatlanul elitéltnek azonnali szabadlábra helyezését volt kénytelen elrendelni, amikor már ez elitéltek szabadságvesztés-büntetésének tartama alatt kerültek hurokra a vádbeli cselekmények kétségtelen tettesei. Az egyik ártatlanul elitélt: Sidney Bertie Hopkins, ki a lopás bűntettének vádja miatt reá kiszabott 8 havi börtönt a Swansea Gaolban kezdte meg, a másik pedig szintén a lopás büntette cimén elitélt George Baker, akit meg a Lewes Gaol-ból bocsátottak szabadon a már egy hónapja ártatlanul szenvedett börtön-élet után. Az angol közvéleményt természetesen mind a két eset könnyen érthetően felizgatta, a szakirodalom elég kimerítően foglalkozott velük s remélhető most már, hogy a kártalanítás kérdése iránt ekképpen erősen felkeltett érdeklődés e téren az angol törvénybe zás figyelmét is a helyes és kívánatos irányba fogja terelni. Angolországban tulajdonképpen csak a mult évszázad közepe óta tapasztalhatunk valamelyes érdeklődést a szóbanforgó kérdés iránt a kormányok és a parlament részéről. Az angol alsóház 1858-ban egyszersmindenkorra 5000 font sterling (120,000 K) kártalanítási összeget szavazott meg egy bizonyos W. H. Barber rcevü elitélt részére, ki akkor — teljesen ártatlanul — már 1843 óta a transzportáltak keserű sorsát szenvedte, rablás vádjával terhelten. Újra felvett ügyében aztán kiderülvén a legkétségtelenebb ártatlansága, kártalanítás iránti kérelme — a korona hozzájárulásával — az alsóház egy külön bizottsága elé került, mely aztán, az említett kártalanítási összeg megszavazása iránti javaslatában kimondotta, hogyW. H. Barber „a kormány részéül méltányos figyelembevételre érdemes". A House of Commons-nak 1869. augusztus 5.-én tartott ülésében Bruce, akkorri belügyi államtitkár egy körültekintő parlamenti tag abban a kérdésben interpellálta meg, hogy vájjon a kormány hajlandó-e bizonyos fokú kártalanításba részesíteni egy lopás bűntettének vádja miatt igazságtalanul 5 évi fegyházra (penal servitudo) elitélt embert (Bell), aki a reá kiszabott súlyos büntetésből hat hónapot már ki is töltött. Róbert Bruce erre.az interpelláczióra adott s kedvezőnek éppen nem tekinthető válaszában, mely a fentebb már emlegetett angol konzervativizmusnak egyik legjellegzetesebb hajtása, körülbelül ezeket jelentette ki: „Ami a Bell részére, az ő igazságtalanul történt elitéltetése miatt adandó kártérítést illeti, ez az eset a szerencsétlenül nagy és szégyenletes természetű esetek közzé tartozik. A kormány — úgymond — sohasem követte azt a gyakorlatot, hogy kártalanítson valamely szerencsétlen embert egy téves Ítélet eredményeképpen". A jó Bruce aztán nagyon is messzire talál tévelyedni az ő specziális okfejtéseinek lánczolatában, amikor egyszerre csak ahhoz a legalább is merész konklúzióhoz jut el, hogy ha a kártalanítás elvét szankcziónáljuk a bűnügyekben, akkor ki kellene azt terjeszteni a polgári perek nagy tömegére is, amikor a meghozott birói Ítélet valamelyik peres félnek anyagi hátrányát, vagy veszteségét idézi elő. A Berber-féle eset, •- úgymond — csak egy preczedensül nem szolgálható különleges eset, amikor az illető elitéltnek maga a parlament szavazta meg a rendkívüli segélyt. Ezt azonban téves dolog volna mindjárt követendő elvül fogadni el a jövőre nézve. A kormánynak ez a feltűnően merev álláspontja már lényegesen enyhült 1879-ben a William Hubron esetnél, mikor, az angol parlament az akkori belügyi államtitkár: Assheton Cross javaslatára ezer font sterlinget (24,000 K.) szavazott meg az elitélt részére kártalanításul, s két év múlva, 1881-ben ugyanilyen kártalanitási összegben részesittette a gyilkosság vadja miatt már 40 év óta transzportált W. Gallay részére is. Ezek azonban csak inkább szórványos esetek, mert a kártalanítás iránt előterjesztett kérelem sorsa a legtöbb esetben, különféleképpen megindokolt, de méltányosnak aligha mondható — elutasítás. Az erkölcsi kárpótlásnak eddigelé talán a legelfogadhatóbb formájáról, a franczia eredetű rehabilitation judiciaire-röl ez idő szerint Angliában még aligha eshetik szó. Ámbátor a modern jogfejlődés erőteljesebb hullámcsapásai már az erkölcsi rehabir litáczió terén ujabban ott is észrevehetően ostromolják az elavult szokásjog mohos bástyafalait.