Erdélyrészi jogi közlöny, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1914 / 27. szám - Kérdések és feleletek

JOGESETEK TÁRA A KOLOZSVÁRI ÉS MAROSVÁSÁRHELYI KIR. ÍTÉLŐTÁBLÁK ELVI JELENTŐSÉGŰ HATÁROZATAI. •I Melléklet az Erdélyrészi Jogi Közlöny 27. számához. Kolozsvár, 1914. július 5. JOGESETEK a kolozsvári kir. Ítélőtábla gyakorlatából. Rovatvezető : dr. Szitás Jenő kir, törvényszéki albiró. 228. A vaspályának üzemi balesetekből eredő felelősségre tekintetében döntő az a körülmény, hogy a vaspálya az átjárónál, amelynél a baleset történt, sorompót nem alkalmazott, s az a körülmény, hogy a kérdéses átjárónál a vasút a köaigrazgratási hatóság: által sorompó alkalmazására kötelezve nincs, a sorompó hiányából származó kár megtérítésének kötelezettségre tekintetében figyelembe nem vehető, mert az ebből eredő és a vasnt javára eső megtakarítás mellett ugyancsak a vasutat terheli a sorompó hiányával járó kockázat is. 1914. január 22. 1913. G. 423. A kolozsvári kir. ítélőtábla, mint polgári felülvizsgálati bíróság: A kir. Ítélőtábla alperes felülvizsgálati kérésének helyet ad, a felebbezési bíróság Ítéletét megváltoztatja, alperes kártérítési kötelezettségét felperes irányában megállapítja, a felebbezési bíróság ítéletének a perköltségekre vonatkozó részét hatályon kívül helyezi s a felebbezési bíróságot arra utasítja, hogy hozzon a kártérítési mérték tárgyában a per felebbezési és felülvizsgálati eljárási költségekre, az ügyvédek járandóságainak megállapítására is kiterjedő határozatot. Indokok: Az elsőbiróság Ítéletében megállapított tényállás szerint, melyet a felebbezési bíróság azzal a kiegészítéssel s illetve helyesbítéssel, hogy felperes a vonat közeledését 140 m. távolságra az átjárótól vette észre, tényállásul elfogadott, meg lett állapítva, hogy 1912. évi március 13-án felperes szekerét és két lovát a naszódvidéki helyiérdekű vasút 139/40. szelvényű átjárójánál alperesnek vonata elütötte. Az elgázolás a Bethlen— Romulyi állami útnak a Bethlen-bradnai vasúti vonallal a 139. szelvény közelében levő kereszteződésnél történt. Az elgázolás úgy történt, hogy felperes az átjárótól a büntető per irataihoz csatolt vázrajz szerint 140 méternyire volt, midőn a M.-Nemegye felől jövő vegyes vonat a szamosi vashidat elhagyva, sípjelzést adott, amitől felperes lovai megijedve, megbokrosodtak s vágtatva közeledtek az átjáró felé, felperes pedig a lovakat megfékezni nem bírván, életét mentendő, az utolsó pillanatban a szekérről leugrott, melyet azután a vonat mozdonya nyomban elkapott s a lovakkal együtt elgázolt. Megállapította továbbá az elsőbiróság, hogy a vonatvezető a figyelmeztető sípjelzést úgy a hídnál, mint az átjáró előtt is megadta, felperes szekerén lámpa nem volt s a baleset megtörténte után a nyílt pályán megállott vonat személyzete felperest a helyszínén kereste; de nem találta meg, mert az ijedtségtől megzavarodva a közeli M. községbe menekült, ahol B. P.-nek épen ugy elbeszélte az esetet, mint később történt kihallgatása rendén. Az eset este 10 órakor sötét időben történt s az átjárónál sorompó felállítva nincs. Általánosan elfogadott jogszabály, hogy azok, kik veszélyes üzemet folytatnak, tehát a vasút is, ugy az 1894. évi XVIII. tc. 1. §-ában emiitett, valamint a dolgokban okozott károkért, amelyek az üzem veszélyéből erednek, felelősek, kivéve, ha a kár elkerülhetetlen véletlen folytán vagy egy harmadik személynek, vagy magának a károsultnak terhére eső vétkességéből vagy gondatlanságából állott elő. A vaspályának üzemi balesetekből eredő felelőssége tekintetében döntő az a körülmény, hogy a kérdéses átjárónál, amelynél a baleset történt, sorompót nem alkalmazott s az a körülmény, hogy a kérdéses átjárónál a vasút a közigazgatási hatóság által sorompó alkalmazására kötelezve nincs, a sorompó hiányából származó kár megtérítésének kötelezettsége tekintetében figyelembe nem vehető, mert az ebből eredő és a vasút javára eső megtakarítás mellett ugyancsak a vasutat terheli a sorompó hiányával járó kockázat is. Annak eldöntése, hogy a megállapított tények vagy mulasztások jogi szempontból gondatlanságnak minősülnek-e és hogy ezek vétkesség megállapítását vonják-e maguk után, jogkérdés. A felebbezési bíróság ítélete szerint felperes 140 méter távolságból vette észre a vonat közeledését, lovai a sipjelzéstől megbokrosodtak s azokat megfékezni nem tudván, az utolsó pillanatban életét mentendő, a kocsiról leugrott s az ijedtségtől megzavarodva, a legközelebbi községig futott. Az úttest ezen a részen lejtős. Az első bíróság ezekből azt a téves következtetést vonta le, hogy felperesnek módjában állott az elgázolást elhárítani azáltal, hogy lovait, melyekről tudhatta, hogy ijedősök, már a közúti hídnál megállítani vagy kellő erő alkalmazásával megfékezni, avagy ha már erre nem volt képes, végső esetben az amúgy is üres fogatok az utmenti sekély árkon vagy azon tul a mezőre terelni, tehát a kárt alperes vétkén kivül okozta s azt felperes kellő gondossággal elháríthatta volna s ezt a felebbezési bíróság is elfogadta azzal, hogy a vasút közeledését felperes az átjárótól csak 140 méterre vette észre. Amint már fentebb ki lett emelve, alperes részéről a kártérítési kötelezettség megállapítására vétkesség fennforgása nem szükséges. Hogy pedig a fenti tényekből felperes gondatlan eljárása nem következik, kétségtelen, mert a 140 méteres ut oly rövid, hogy ezen megbokrosodott lovakat megállítani lehetetlen, különösen figyelembe véve, hogy este 10 órakor sötét időben történt s felperes az ijedtségtől annyira megzavarodott, hogy egyedül élete megmentésére gondolva, a szekérről leugrott s a legközelebbi községig szaladt. Ebből az ijedtségből származó lelkiállapot önmagában kizárja azokat a feltételezhető menekülési módok meggondolását és azok megkísérlését, amelyeket az alsó bíróságok felperes terhére rónak. Egy higgadtan gondolkozó semmi külső zavaró ténnyel nem befolyásolt ember talán azokat a menekülési módokat megkísérelte volna, de még ez esetben is az idő sötét-barna voltára való tekintettel, midőn az utárok nagyságát s veszélytelenségét nem is láthatta, kétséges, hogy a 30 másodpercnél rövidebb idő alatt a menekülés alkalmas más módját kitalálta volna, mint épen azt, amit felperes választott, hogy életét mentette s vagyonát hagyta veszni. Nincs az iratokban alapja annak a felebbezési bíróság ítéletében felsorolt körülménynek, tehát iratellenes, hogy felperes (és nem vádlott) mint környékbeli fuvaros a terepviszonyokat ismerte, mert felperes a büntető ügy rendén épen azt adta elő, hogy mint t -i ember, a vonat járását nem ismerte s azért arra nem is figyelt. Abból a felebbezési bíróság által megállapított tényből, hogy felperes szekerén lámpát nem alkalmazott, felperesnek az elgázolás előidézésére vonatkozó vétkességére következtetni szintén nem lehet, mert köztudomású dolog, hogy 30 másodperc alatt egy teljes sebességgel haladó vonatot megállítani nem lehet s ha a vonatvezető a rohanó kocsin észre is vette volna a lámpát, az elgázolást a vonat megállításával már módjában nem állott volna elhárítani. Téves a felebbezési bíróság az az álláspontja is, hogy az elháríthatatlan esemény felperes terhére esik, mert itt az elgázolást nem az okozta, hogy felperes lovait megfékezni nem tudta, hanem az, hogy a keresztezésnél sorompó nem volt s a rohanó állatok akadályra nem találtak. Ezek szerint a felperes felülvizsgálati kérésében felhozott ama panasz, hogy az alsó bíróságot anyagi jogszabálysértéssel állapította meg, hogy felperest az elgázolás körül vétkesség vagy gondatlanság terheli s nincs alapja annak sem, hogy az elháríthatatlan esemény idézte elő az elgázolást, alapos. Minthogy tehát a felsorolt s az alsó bíróságok által megállapított tényekből jogi szempontból sem felperes gondatlanságát, sem vétkességét, sem pedig terhére eső elháríthatatlan ese-