Erdélyrészi jogi közlöny, 1913 (6. évfolyam, 3-52. szám)

1913 / 39. szám - A nemzetközi béke eszméje, tekintettel az eddigi pozitiv alkotásokra. Folytatás

39. szám. Erdélyrésat Jogi Közlöny 367. oldal. Nézzük először a hulli incidenst. 1904-ben, az orosz-japáp háború idejében történt, hogy az orosz balti tengeri flotta az angol partok közelében békés, ártatlan halászbárkákra lövöldözött. Két halászt megöltek s néhányat súlyosan megsebesítettek. Ezenkívül temérdek anyagi kárt is okoztak. Mindennaposak az olyan sajnálatos balesetek, amelyeknél egy-két, sőt némelykor igen sok ember részint halálát leli s részint megsebesül. Villamos elgázolások, vasúti összeütközések, tűz, áradás, hajószerencsétlenségek következtében már sok ember vesztette életét. Hát még Angliában, ahol a forgalom — főképp a tengeren — oly óriási! A hulli eseteknél azonban máskép volt. Itt egy idegen fegyveres hatalom katonáiról volt szó, kik hadihajók ágyúival lövöldöztek angol alattvalókra a saját országuk partjainál, ahol azok biztonságban vélték magukat. Ilyen körülmények között bajos előhozakodni azzal, hogy az egész csak véletlen emberi tévedés, hanem ilyenben roszakaratot, elbizakodottságot, barbárizmust, alávalóságot, alattomosságot, látnak, amelyre csak egy méltó felelet lehet s ez: a háború. így vélekedett a közönség, így szuggerálták ezt annak idejében a lapok legtöbbje. Ez a nemzeti becsület dolga s Anglia vitális ügye — mondották — amely csak háborúval törölheti le az angol nemzetet ért gyalázatot. A közönség kész lett volna két halász kiontott véreért más tízezreket, viruló ifjakat az orosz golyók elé küldeni s az okozott néhány ezer koronányi kár miatt sok millió kárt előidézni egy angol-orosz háborúval, amely borzasztó káros kihatással lett volna az egész kulturvilágra. Azt mondhatni, hogy 1904. októberében igen kritikus napok voltak s tartani lehetett egy rettenetes világháborútól, annál is inkább, mert ilyenkor az emberek itt is, ott is izgatottak; olyan hírlapokban sincs ilyenkor hiány, amelyek a tüzes üszköt fújják, élesztgetik minél szenzációsabb hírekkel s igen kevés azoknak száma, akik ilyenkor tiszta szemüvegen igyekeznek látni, akik higgadtsággal tudjanak birálni. És mégsem tört ki egy angol—orosz háború. De azt, hogy tényleg nem következett be tízezrek agyonlövetése, rengeteg milliónyi vagyon elpusztítása, gyászoló anyák, özvegyek és árván maradt gyermekek sírása, egyedül annak az oly sokak által még most is lekicsinyelt békemozgalmaknak köszönheti az emberiség. Annak a nagy agitációnak, amely azt hirdeti, hogy nincs olyan nemzeti becsület, vagy vitális érdek, amelynek megsértése vérrel való elintézést kiván. Középkori maradvány az az egyének közt is még mindig dívó felfogás, hogy a becsület megsértése vér után kiállt. Ez egy nagy hazugság. Barbár dolog másnak a vérét kiönteni s ez a jelző akkor is megilleti az illetőt, ha az a becsületben ért sérelmes vagy „vitális érdeke" megrövidítésének megtorlásakép történik. „Ne ölj!" Nincs ez alól kivétel. Sohse ölj! Ha valaki megsértett becsületedben, vagy megrövidített anyagiakban, úgy menj a pártatlan bírósághoz, ahol kellő elégtételt kapsz, de becsületet becstelenséggel nem lehet megreperálni. Hála Istennek, ez a felfogás nem olyan izolált már ma, mint az eddig volt. Épp úgy haladtunk már a nemzetközi társadalom életében is. Ezelőtt néhány évvel ilyen halli-affér csak háborúra vezetett volna. A hágai békekonferenciának a hatása azonban itt is érvényesült s az ügy békés elintézését nyert. Mint ismeretes, nemzetközi vizsgáló bizottság7 elé került az ügy, melynek elnöke: Spaun báró osztrák-magyar tengernagy volt. Éz a Párisban összeült vizsgáló bizottság „sajmálatos, de menthető tévedés"-nek minősítette az incidenst. Oroszország megkövette Nagy-Britániát és egyúttal kártérítés fejében 65 ezer font sterlinget fizetett neki, illetve az anyagilag károsult hajósoknak s az elhaltak családtagjainak. Mondhatjuk, hogy ezzel mindegyik hatalom igen sokat nyert anyagiakban, mert megmaradtak azok a milliók, amelyeket felemésztett volna egy köztük esetleg kitörendő háború, de becsületben is nemcsak hogy nem vesztettek egy makulanyit sem, hanem ellenkezőleg: az egész emberiség nagyrabecsülését vívták ki maguknak, amiért oly bölcs mérséklettel intézték el ezt az igazán felette kényes s súlyos incidenst. Ebből tehát azt láthatjuk, hogy az 1899-iki hágai békekonferencia létesítette konvenció a nemzetközi viszályok békés elintézéséről nem amolyan humbug, csak papirosán szereplő „elv", hanem igen jelentékeny s hathatós eszköz nagyon borzalmas háborúk elkerülésére akkor is, amikor igen kényes afférekről van szó. Hisz a hulli eset igazán a nemzeti becsület ügye volt, nemcsak holmi csekély incidens. Vitális érdeke azt parancsolta, hogy Anglia ezt a vele megtörtént csúfságot ne ? Ez nem azonos a választott bírósággal. A vizsgáló bizottság csak a tényeket constatálja, de ítéletet nem mond. vegye könnyedén. Mégsem lett belőle háború. Igen fontos precedens volt tehát ez arra, hogy a hágai békekonferencia szóban levő konvenciója, nemcsak a legalkalmasabb még nagyobb jelentőségű ügyek békés elintézésére is, hanem biztató reményt nyújtott arra, hogy igen sok súlyosabb természetű konfliktus ennek az igénybevételével nyer majd a jövőben is megoldást. És tényleg előfordult egy másik ilyen „nemzetközi becsületet és vitás érdeket" érintő konfliktus 1906-ban. Ez volt: A Casablancái affér. 1908. évi szeptember hó 25-én történt, hogy a Casablancái német konzulátus egyik titkára közbejárt, hogy az ottani francia idegen légiónak néhány katonája — német alattvalók — szolgálatából megszökhessen. Ámde a szökevényeket elfogták s elzárták, sőt a titkárt is bántalmazták. Ebből óriási konfliktus támadt. Úgy Német-, mint Franciaország sértve érezte magát. Előbbi azért, mert alattvalóit elfogták, sőt konzulátusának titkárát is bántalmazták, utóbbi pedig azért, mert az ő haderejének egy részét alkotó idegen-legió legénységének szökését mozdította elő egy idegen hatalom alkalmazottja. (Nem közönséges eset.) (Mindenki attól tartott, hogy vagy egy borzasztó Jena, vagy pedig egy rettenés Sedan fog bekövetkezni. Az egész európai sajtó tele volt rémhírekkel, mert méltán lehetett tartani, hogy ime megjött az alkalom a revanchera. Ez is azonban békés elintézést nyert a Hammarskjöld svéd államférfiú elnöklete alatt összeült hágai békebiróság által, mely 1909. május végén megállapította, hogy mindkét fél hibázott. Nem mondott ugyan Ítéletet, hanem csak tényt konstatált, de ez elég volt arra, hogy a kedélyeket lecsillapítsa. Ennek a bírói döntésnek, helyesebben: véleménynek meg lettek aztán az örvendetes következményei: Német- és Franciaország kölcsönösen sajnálásukat fejezték ki az incidens megtörténte felett, úgy, hogy ily módon a békebiróság véleménye alapján Cambon francia nagykövet és KiderlenWachter német államtitkár diplomáciai úton simították el az egész nagy port felvert konfliktust. Ismétlem tehát, hogy a szóban levő conventió nemcsak alkalmas, hanem, csak ezen két eset után ítélve is, több mint bizonyos, hogy még ilyen igen kényes konfliktusoknál is, mint amilyenek voltak a hulli és a Casablancái esetek, a jövőben minden bizonnyal igénybe fog vétetni a nemzetközi döntőbíróság, illetve ennek előfutárja: a nemzetközi vizsgálóbizottság intézménye. Ily körülmények között a békebiróság jövőjéről, a gyakorlatban leendő alkalmazásáról azt mondhatjuk, hogy: jogi kérdésekben, a nemzetközi szerződések magyarázatánál, határvillongásoknál igen alkalmas eszköz s hogy ilyen kérdések 99°/o-a ilyen úton nyerend békés kiegyenlítést, azt mindenki elismeri s hiszi. Csak abban kételkednek az idézett írók, hogy vájjon oly konfliktusok, amelyek a becsület és a vitális érdekeket érintik, szintén döntőbíróság elé kerülnek-e. (Ezekkel szemben példákkal is bizonyítottam, hogy úgy olyan esetekre nézve, amely a becsületet érintik, de még akkor is, amikor igen vitális érdekek képezik a viszálykodás anyagát, képes kielégítően funkciónálni a békebiróság s igy valószínűleg alkalmaztatni is fog minden vitális érdekek eldöntésénél.) El kell azonban ismernünk, hogy — mint már mondottam — a mostani felfogás mellett még mindig vannak olyan esetek, ahol kizárt dolog, hogy ezt a felek békebiróság elé vigyék, mint például az olasz-török konfliktus Tripoütánia miatt. Hát ez, sajnos, ez idő szerint tényleg így van. De hisz nem is az a lényeges, hogy valamely vitás ügy milyen úton-módon nyer békés elintézést, hanem az a fő, hogy az í. hágai békekonferencia a nemzetközi viszályok kiegyenlítéséről szóló egyezmény cikkében — amelyek 1. a béke fentartásáról, 2. a jószolgálatokról és a közvetítésről, 3. a nemzetközi vizsgáló bizottságokról, 4. a nemzetközi választott bíróságokról tartalmaznak igen fontos intézkedéseket — oly módozatokat statuáltak a hatalmak, a melyek a gyakorlatban beváltak. Az aztán már igen közömbös a békebarátoknak, hogy békebiróság, közvetítés vagy csak jószolgálatok által eliminálódik a háború. A lényeg az, hogy a módozatok egyike vagy másikával sikerült békét teremteni ott. ahol egy kitörő háborútól lehetett tartani. Ha tehát olyan nagyok azok a vitális természetű ügyek, amelyek miatt az ezeket képező konfliktus békebiróság elé nem kerülhet, még magában véve nem nagy baj. Ilyenkor kerül a sor a közvetítésre, amely igen sokszor vezetett már eredményre, mert sikerült enyhíteni az egymás elleni mcgtorlási vágyat. Példakép felhozhatjuk konfliktusunkat Szerbiával a boszniai annexióból kifolyólag, amikor is Anglia, Oroszország, Franciaország és Olaszország közbenjárása mozdította elő a békés ki-