Erdélyrészi jogi közlöny, 1913 (6. évfolyam, 3-52. szám)

1913 / 11. szám - Az 1912. év magánjogi gyakorlata. (Az E. J. K. "Jogesetek Tára" nyomán).

11. szám. Erdélyrészi Jogi Közlöny. 115. oldal. mint a süket, vak és néma; alkalmatlan a birói tisztre a papi személy és a kézműves ; alkalmatlan, söt veszedelmes a vagyontalan, mert a bírónak gazdagnak kell lennie, hogy mind méltóságát, mind függetlenségét megőrizhesse; alkalmatlan, a kinek kétes a hire és különösen az, ki valamely szenvedélynek a rabja. Hogy azután a bírónak minő belső és külső jó tulajdonságokkal kell még a mondottakon kívül ékeskednie, hosszasan és számos fő- és alcsoportra osztályozva mondja el szerzőnk: müve e részében azonban igazán nem tételes jogról ir, söt digestákbeli hivatkozásait is csak gyéren alkalmazhatja s voltakép beleesik az elmefuttatások hangulatába. Egészen hasonló módon tárgyal végül a bírósági adsessorok- és nótáriusokról is, előbbiek teendit 42 regulában sorolva fel. Még egyetlen kérdésre óhajtanék kitérni igen tisztelt szakosztály, mely Huszti könyvében szintén terjedelmes és igen kimerítő méltatásban részesült s ez a bizonyítás tana. Az, amit a bizonyítás módszereiről, az artificialis és inartificialis, a teljes és részleges bizonyításról mond azt igazolja, hogy e részben ott állott már a tudomány, ahol ma, legalább is az alapszempontokban. Bizonyítási eszközt ugyanannyit és ugyanolyant ismer, mint a ma még érvényes perjogunk. A bizonyítás tárgya: a bíró előtt döntő tényállítások, mert nem az ellenfél kedveért, hanem a bíró meggyőződéséért bizonyítunk. A jogszabály soha, legfeljebb a részleges szokás bizonyítandó csak s a bizonyítási teher megosztására nézve ugyanúgy tanit, amint minálunk egykét évtized előtt is még kizárólag tanítottak. A vélelmekről szin- j tén egész modern értelemben tárgyal, nem mint a bizonyítási J kötelezettséget kizáró, hanem egyszerűen csak megkönnyítő jogeszközökről. Ezek a bár röviden odavetett, de Husztira annyira markáns vonások egymagukban is rámutatnak arra az értékre, mely elfeledett könyvének lapjai közé beletemetődött s lehetetlenné teszik, hogy ne a legmelegebb elismeréssel emlékezzék meg róla a késő kor történésze. Söt tovább megyek, az tiszta j látás, mely vele a beismerés bizonyítási eszköz jellegét hevesen ostromoltatja (505. §. Tit. 4.), az a tanúvallomások értékelése i körüli nagy gondosság, mely az ingadozó tanuk, suggestioktól i befolyásoltak, a hallomásra, subjectiv hitükre hivatkozók kije- | lentéseinek elfogadásától óva int és főleg a tanúvallomások szabad birói mérlegelésének nagy elve mellett történt erőteljes állásfoglalása (Tit. L. és XLII.) a kötött bizonyítékok rendszerében élő perjog korszakában valóban a legteljesebb elismerésre méltó. Sajnos, sem időm, sem módom nem lehet arra, hogy szíves türelmüket az egyes bizonyítási eszközökre s különösen az esküre vonatkozó tételek ismertetésével is igénybe vegyem, sőt arról is le kell mondanom, hogy az LV. utolsó cimben egész önállóan felvett értekezését szerzőnknek bemutathassam. Már a Trip. felteszi t. i. a nevezetes kérdést, hogy a bíró a perben fel- j hozottak vagy saját lelkiismerete és tudása szerint köteles-e Ítéletet mondani. A Huszli korában még actualis, ma már lezárt és érdekét vesztett kérdést széles irodalmi látkörrel, éles dialektikával kisérti szerzőnk megoldani s a megoldást Verböczivel szemben az alternatíva második fele értelmében dönti el. S bár látszólag összes írói készségét, minden tudását felhasználta arra, hogy olvasóját a Szegedi János által képviselt (Tyrocinium juris Hungarici. Far. I. prol. Tit. 12. §. 12.) felfogás helyessége • mellett meggyőzze: ugy vélem téves s a sokat vitatott kérdés helytelen beállításával választotta meg kiindulási pontját, azzal, hogy a felek frivol allegatioival és hamis bizonyításával állította szembe a bíró bizonyos tudását és igaz lelkiismeretét. (Fulytatjuk.) X Az I91Z. ÉU magánjogi gyníiorlsto. (Az E. J. K. „Jogesetek Tára" nyomán.) Frank Ignác az ö „Az osztó igazság törvénye Magyarhonban" cimü müvében (I. Rész. 72., 73., 74. 1.) a királyi Curia j ítéleteiről értekezve egyebek közt azt mondja: „A fennforgó per ben, a perlekedő felekre nézve az Ítélet csak ítélet; de mások az Ítéletben egyebet is találhatnak, quaestionis controversiae i decisionem.... Ha.... az efféle kérdés többször is előfordulván, a törvényszék mindig egyaránt végez, a gyakori Ítéletek miatt már szokott végzésről szólhatunk, ami diákul „praejudicium." Továbbá „Mindazonáltal tagadni a következőket sem lehet: 1. hogy a Fens. Curia végzéseit, annál inkább a szokott végzéseket, nemcsak a perlekedő felek, hanem mások is megtudják; 2. hogy megfejtve lévén a kérdés, lassan az előbbi vitatkozások is megszűnhetnek ; 3. elkövetkezhetik idővel a vélemények összvehangzása, a megegyezés; 4. ügyét űzve minden ember, a közvéleményt követi; 4. ebből szokás támad, melynek szinte annyi ereje vagyon, mint a törvénynek." Az E. J. K. „Jogesetek Tára" többnyire, sőt mondhatni rendszeresen, a kolozsvári és marosvásárhelyi kir. ítélőtábláknak csak felülvizsgálati ügyekben keletkezett határozatait közli. Olyan határozatait tehát, melyeket harmadfokban, mint utolsó forumok hoznak. Ezekre a határozatokra ennélfogva az, amit Frank a kir. Curia Ítéleteiről mond, szintén ráillik. Ilyen ügyekben úgyszólván mindenik kir. Ítélőtáblánál bizonyos házi gyakorlat alakul, amely aztán a kir. Ítélőtábla területén belül közvéleménnyé alakul, melyet minden ügyét űző ember követni szokott. Ali ez különösen a jelenben, a mikor a döntvény-gyűjtemények kaleidoszkopszerü sokfélesége a jogászi gondolkodást annyira megmételyezte, hogy nem a törvény, hanem az a döntő, hogy van-e már hasonló eset? Ma nem törvény-, hanem döntvénytudók vannak, nem törvénytudók", hanem esetjogászok. A különböző döntvénytárakban való mikénti eligazodni tudás kezd fokmérője lenni a jogi tudásnak. Hogy mennyire ferde felfogása ez a dolgok mibenlétének, kézenfekvő. De ha már a helyzet ez, azzal számolni kell és kettőzött éber figyelemmel kell arra törekedni, hogy csak oly esetek kerüljenek közkézre, amelyek a törvény hü szellemét tükröztetik vissza és a melyek a legis ratio alapul vételével és szemelött tartásával hozattak. Lapunk, mely erre kiválóan nagy súlyt helyezett eddig is, a jövőben még éberebb figyelemmel fogja kisérni az erdélyi részek két táblájának joggyakorlatát. Csak elvi, igazán elvi határozatokat fog közölni. Ezzel a „Jogesetek Tára" a törvény hiányainak és a vitás eseteknek mikénti helyes eldöntésében fog útmutatóul szolgálni, semmiesetre sem fogja pótolni azonban a törvénytudás hiányát, mert ezt a célt szolgálni nem is hivatása. I. Az a kérdés, hogy a gazdasági célból történt egyesülések, jogi személyeknek tekintendők-e vagy sem, az 1912. évben is foglalkoztatta a bíróságokat. A kolozsvári kir. ítélőtábla 1911. Gr. 400. (Jogesetek Tára 1912. évi 33. esete) számú határozatában azt mondta ki, hogy az osztatlan állapotban levő, közösen használt erdőbirtok gazdasági ügyvitelére az 1898 : XIX. t.-c. értelmében megalakult, szabályzattal biró gazdasági egyesületek magánjogi alanynak tekintendők. Jogi személy tekintete alá veendő (?) egyesületnek tekinti a marosvásárhelyi kir. ítélőtábla 1911. G. 369. (J. T. 1912. XLVIII.) számú határozatában az 1894 : XII. t.-c. I. fejezete értelmében létesült és felsőbbhatóságilag jóváhagyott, alapszabályokkal rendelkező birtokosságot. A birói joggyakorlat tehát — amint látjuk — az ily célú egyesülések jogi személyiségét elismeri. A he yes uton halad ennélfogva, mert a bírósági praxist szentesíti, az osztatlan közös legelőkről szóló s ma már, a képviselőház által is elfogadott törvényjavaslat, amely az előirt előfeltételek melletl megalakult ily társulatot jogok szerzésére és kötelezettségek vállalására képesített jogi személylyé nyilvánítja. Ezzel a törvényhozás egyben megmutatja azt az irányt, mely szerint a többi gazdasági célú alakulatok is kezelendők. II. Családjog. Törvénytelen gyermek tartása iránti perben alperes azzal védekezett, hogy ö a gyermek anyjával csak egyszer, 1910. április 17-én közösült s bár a gyermek 1910. október 2ö-án született, azonban orvosszakértővel kimutatni képes, hogy a gyermek tekintettel születésekor való fejlettségére, nem származhatott az 1910. április 17-ik közösülésből. A felebbezési bíróság arra való tekintettel, hogy a közösülés a törvényes vélelmi időn (optkv. 163. §.) belül történt és azon felfogásból kiindulva, hogy a gyermek születésekori állapotjáról a nemzés időpontja meg nem oldható, alperest marasztalta es és az általa kért szakértői bizonyítást nem rendelte el. A kolozsvári kir. Ítélőtábla 1912. G. 135. (J. T. 1912. — 108.) számú határozatából a szakértői bizonyítás el nem rendelésében eljárási jogszabálysértést látott és az ítéletet feloldotta, kimondván, hogy az alperesi védekezés teljesen és kizárólagosan szülészeti szakkérdést képez, mellyel a jogászbiróság nem birván, a szakértő igénybevétele nem mellőzhető. A marosvásárhelyi kir. ítélőtábla 1912. G. 272. (I. T. CXLVII.) számú határozatában pedig azt mondja ki, hogy azt, miszerint a gyermeket ki nemzette, tényleg senki sem, még az