Erdélyrészi jogi közlöny, 1913 (6. évfolyam, 3-52. szám)

1913 / 11. szám - Huszti András az első erdélyi jogtanár és munkássága. (Folytatás)

114. oldal. Erdélyrészi Jogi Közlöny. 11. szám. szerűségén és helyes voltán annál kevésbbé változtathat, mert a hely, idő, személy ós tárgy vonatkozása, a többször emiitett tettazonosság kizárólagosan lényeges elemei, a „non bis in idem" fontos elvét diadalra juttatni csakis ezek alkalmasak. A vád tárgyát, a sérteti tulajdonát képező ingóságnak a hely és idö megjelölése mellett vádlott természeti uralmába jutása, tehát a találás ténye és annak elhallgatása is képezte. Kétségtelenül bizonyos tehát, hogy a hely, idő és tárgy kapcsolatba jutása mellett ugyanazon vádlott egyező körülmények között két külánbözö cselekményt szándékosun sem követhetett volna el. Vitán felüi áll eszerint, hogy a tettazonosság büntető jogi elve semmiképen sem lehetett megsértve az által, hogy az eljárt egyes biró a meggyőző bizonyítékokra felépített Ítéletében, a cselekmény minősítését illetően, közvádlónak a bíróságra való vonatkozással egyáltalán nem kötelező, sőt egyenesen elfogadhatatlannak tekintett jogi álláspontjától indokoltan eltért. A független bíróság működési szabadsága a fél gyanánt bünperben szereplő közvádlók — gyakran egyoldalú — jogi álláspontjának sohasem lehet alárendelve ! X Kuszti András, az első erdélyi jogtanár és munkássága. Irta: Dr. Kolosváry Bálint egy. tanár. (Folytatás.) Munkája XXVI. cimétői kezdve kizárólag csak a perjog alapfogalmaival foglalkozik. Egymásután vonultatja fel a jogesetre (Tit. XXVI.), az ítélkezésre fTit. XXVII.). az illetékességre (Tit. XXVIII.), a hatáskör és birói hatalom (Tit. XXIX ), fel- és alperesre (Tit. XXX—XXXIII.); a biróra és hivatására, a bírói meggyőzödésro, tudására, továbbá a bírósági ülnökök- és jegyzőkre (fit. XXXIV—-XXXIX.) vonatkozó fejtegetéseit, azután pedig a bizonyítás és bizonyítási eszközök, az ítélet és hozatalának módja, az itélt dolog s végül a végrehajtás kérdésére (Tit. XL—LIV.) tér át. A specifikus hazai, magyar jog ezekben s helyesen t:ilán perjogi encyclopaediának jellemezhető fejtegetésekben szinte egészen eltűnik. Amit közöl az tiszta pandektajog, át meg átszűrve a szintén erre támaszkodó perjoggal. A A gyakorlatias irányú szerző, ugy látszik, itt tagadta meg magát leginkább s nem tudván emancipálni tudós működését attól a Tripartitumban is kifejezésre jutott felfogástól, hogy a hazai jog felett, mint subsidiarius jogforrás a császári jog s a kánoni jog lebeg — nem arra törekszik, hogy az erdélyi jognak e korban már codificáltnak mondható perjogát kifejtse, hanem müvét inkább úgy alkotja meg. amiként a perjog egész szervezetét ő rajzolja maga elé tapasztalatai s külföldön szerzett kétségkívüli nagy tudása perspektívájában — csak imitt-amott engedve egyegy elszórt hivatkozásban helyet Kitonich munkájának s a hazai jognak. Ez a sajátos szerzői nézőpont, éppen egy erdélyi jogtudósnál annál feltűnőbb, és annál hibáztathatóbb, mert hiszen a perjog törvényhozási szabályozásának már az 1619. évi Bethlen Gábor-féle ..Specimen juridici processus" nem lebecsülendő adalékát képezi, sőt az Approbatae Constitutiones IV. rész, I. titulus 1—46. cikkelyben eléggé kimerítően rendezte is a „törvények processusai''-nak kérdését. Egyáltalában mélyen sajnálható, hogy a mai magyar jogtörténet sem jár el ez ügyben másképpen. A XVII. és XVIII. századok magyar jogfejlődése, dacára, hogy napjainkkal közvetlen kapcsolatban ez áll, egyetemesen feldolgozva nincs. A soha nem muló érdemű Hajnik Imre megtörte az utat, s kiaknázta a kiaknázhatót az Arpádkorra s jórészt a XV. és XVI. századra vonatkozóan is, a jogtörténelem utána való képviselői azonban nem ennek az úttörő munkának tovább folytatásával, hanem inkább csak az általa már feltárt ismertek kibővítésével és mélyítésével foglalkoznak. Pedig különösen a perjog történelében a homályban hagyott két utóbbi század a jelek szerint nagy jelentőségű lehetett. Végbement látszólag szinte észrevétlenül egy nagy átalakulás, melynek legjellemzőbb tünetei a régi szóbeliségnek és írásbeliséggel szemben való mind teljesebb visszavonulása, a formális tanubizonyitás legalább részbeni elejtése, a birói szabad mérlegelés eszméjének feltünedezése stb.,slb. voltak, — tehát a jogtörténeti kutatások hiányában inkább talán csak érzett — és rebus sic stantibus alig bizonyítható egy oly fejlődési folyamat, melyről a positiv jogásznak erős benyomása van és lehet, — de melyet a bizonyos tudás világossába állítani a jogtörténész feladata volna. Ilyen benyomást kelt Huszti könyve is. Nevezetesen azt mutatja, hogy a gyakorlat és jogtudomány éppen a perjognál az ö korában két egymástól felette távoli jogéleti jelenség. Máskép hangzik ex cathedra a perrend egész berendezkedéséről I szóló tudós fejtegetés, mint amit az élet felmutat. S valóban, hogy csak egyet említsünk, amíg a törvényhatóságok levéltáraiban és régi jegyzőkönyveiben ezer- és ezer számra beiktatott s a peres eljárás valóságos lefolyását, minden izében visszatükröztetö tárgyalási jegyzőkönyvek, bizonyítási eljárásra, Ítéletekre és indokolásaikra vonatkozó összes adataikkal összegyűjtve és kiadva nem lesznek: tiszta képet a Verböczi után és a 48 előtti régi akár erdélyi, akár magyarországi perjogról aligha alkothatunk. Az, amit tehát Huszti könyvében a perjogról kapunk: az I akkori kor tudományos perjoga, illetőleg annak encyclopaedicus összefoglalása, mely a római jog fundamentumán áll, de beengedi sáncai közé az akkori ujabb doktrína szempontjait is — megvan tűzdelve a lehetőség szerint az Approbatákra, régebbi magyar törvényekre utaló vonatkozásokkal, sok helyen kritikai jellegű megjegyzéseket és elmélkedéseket is tartalmaz, systhemája pedig a fő- és aldivisiok, a legkülönbözőbb szempontokból felállított fogalmi kategóriák valóságos halmozata, de nem mond; hatjuk, hogy csakis kizárólag a XVIII. század magyar — erdélyi perjogának volna feldolgozása. A XXVI. cím mindjárt a causa, a jogeset fogalmát határozza meg. A XXVII. tit. az eljárást osztályozza egyházi, világi és vegyes peres eljárásra. A világi vagy polgári vagy büntető, a polgári pedig s itt már szerző egészen oldalösvényekre lép j aszerint, hogy ad rem vagy in rem jogok felett foly a pervita personate, illetőleg reale. További felosztásait csak azért, hogy például szolgáljon, szintén idézem; nevezetesen megkülönbözteti | a possessorius és petitorius eljárást; utóbbi ismét universale, generálé és singulare. A perlekedő személyekre tekintettel, továbbá simplex, duplex: a perlekedés módja szerint meg ordinarium, plénum, longuin, summarium, az eljáró bíróságra figyelemmel inferior, superior és suppremum. Bizonyára érdekesebb ennél az eljárásról szóló XXVII cim 259. §-a, mely a pert a felperes, alperes és a biró alkotta viszonynak mondja. Ezek ! a főíelek: a birótársak (adsessorok) jegyzők, meghatalmazottak, j ügyvédek, tanuk és más esetleg szereplő személyek a pernek mellékes tényezői; büntető perben külön felperes nincs, az ö I szerepét egyúttal a biró tölti be, mert „mos ite fluxit ex jure I Canonico pontifico." Hozzáteszi azonban, hogy ez nem helyes, I s mindenütt, ahol a büntetőperek okosan vannak szervezve, az i actor szerepét az állam ügyvédjével szokás ellátni. A birótársakra, mint mellékes perbeli felekre vonatkozó tanítása ellen! tétes azokkal a későbbi fejtegetéseivel, hol az assessorok ügykörét és jogállását tárgyalja s a vezető biró elnöklete alatt \ működő birói collegiumnak tagjaivá teszi, amint különben erre már az Appr. Const. Pars. IV. Tit. XVI. art. 1. is kellő támpontul szolgál. A bírónak illetékesnek és hatáskörrel bírónak kell lennie; az erre vonatkozó tételek részletes kifejtését a XXVIII. és XXIX. titulusokban adja. Az általános illetékességet az alperes lakhelye szerint határozza meg, a különös illetőségre vonatkozóan pedig tizenkétféle illetékességet vészen fel. Ezek között természetesen emliti a fórum dominalet is, egyebekben i azonban mereven a kánoni és a római császári joghoz ragaszkodik. A hatáskör és illetékesség közötti elvi különbség fórum kategóriái között egészen elmosódik, ellenben annál nagyobb pontossággal igyekszik megvonni a határvonalat juris dictio és impérium között. Előbbi egyszerűen Notio causae, utóbbi pedig potestas armata. A keltő egymást kiegészíti. Verböczinek az a tanítása pedig, hogy „A joghatóság (jurisdictio) közjogi hatalom és a ditio (hatalom) és juris szavakból veszi nevét", (Prol. Tit. 14. §. 2.): nem egyéb, mint Accursius hallucinatiojának I átvétele. Nem időzöm tovább itt, valamint mellőznöm kell a fel1 peresre, alperesre, a meghatalmazottakra és ügyvédekre vonatltozó XXX—XXXIII. cimek ismertetését is s legfeljebb annyit i tartok szükségesnek még kiemelni, hogy a meghatalmazott ügykörére, felelősségére s meghatahnazójával szemben való jog! állásra mondottaknál Huszti fejtegetései a mai doctrina szemI pontjából is teljesen helytállók s hogy végül az ügyvédi qualitas, különösen az ügyvédek moralitása tekintetében követelményei példátlanul szigorúak. Hasonlókép minden közelebbi ismertetés nélkül megyek át azokon a címeken, melyek a bíróról, a birói hivatásról, a birói meggyőződés erkölcsi jellegéről s a a biró tudományos ismere| teiröl szólanak. Huszti szerint minden magistratus rendelkezik ; birói hatalommal, ami ott, hol bíráskodás és közigazgatás elvá| lasztva nincs, érthető is. A biró személyes tulajdonságai között i különösen hangsúlyozza, hogy ép, egészséges férfi legyen, mert 1 a kit állandó betegség gyötör, a bírói tisztre ép ugy alkalmatlan,