Erdélyrészi jogi közlöny, 1913 (6. évfolyam, 3-52. szám)

1913 / 10. szám - Huszti András az első erdélyi jogtanár és munkássága. (Folytatás)

10. szám. Erdélyrészi Jogi Közlöny 105. oldal. egyes biró rendszerén épült, választási pörökben nem kollegiális, hanem egyes biró itél — fejedelmi piedestálon, akár köztekintély, akár anyagi, akár erkölcsi dotáció tárgyában ; ítélete épp oly szent, mint a törvény, sőt jóformán maga a törvény. Hozzájuk tehát e politikai pártszenvedélyek, a gyanú szennyes hullámai fel nem érhetnek, tekintélyüket ki nem kezdhetik ; s ha tehclnék is, e hullámok szennye, a munkatöbblet aradala nem egy egész és hozzá legfőbb bíróság presztízsét fenyegetné elfullasztással, mint nálunk. Merőben más az angol bírói hatáskör is. Hisz ott nincs oly jogkérdés, legyen az bár politikai vagy közigazgatási vonatkozású, melyben a polgárok birói jogvédelmet ne kereshetnének. Hitem az, hogy a magyar törvényhozás jó nyomon járt, midőn a parlamenti bíráskodás megszervezésénei az angol mintaképhez fordult. Hiszen a kúriai vál. bíráskodási törvény egész struktúrája erre vall. Legrosszabb benne, kudarcát kétségtelenül leginkább az okozta, amiben attól eltérő. De ezeknek az eltéréseknek nem legkisebbiké az, hogy éppen a megfelelő politikai fejlettség és a birói szervezet hasonlóságának hiánya miatt •— többet és jnást akart, mint mintaképe — és ilyenformán valóban: — a „setétbe ugrott". „Papir törvényt" csinált, melyet kigúnyolt az élet, kinevetett a parlament és keservesen megszenvedett a m. kir. Curia. A parlamenti bíráskodás korszerű reformjának útját és módját az életet szem előtt tartó preciz anyagi és szigorú eljárási jogszabályozás és a politikai párttekinteteket lehetőén mellőző (a Greuville-act-ehoz hasonlatos) jury szervezete irányában kell keresni. És a politikai pereket, az ezektől elválaszthatatlan politikai szenvedélyekkel együtt inkább bizzuk a politikai testületekre, mintsem, hogy megfertőztessük velük eddig annyi becsülésre méltó — pláne legfőbb bíróságainkat. X Huszti András, az első erdélyi jogtanár fa munkássága. Irta: Dr. Kolosváry Bálint egy. tanár. (Folytatás.) A jogtudomány felosztásáról szóló Ill-ik titulus után, a .De jure divino natvrali" felrásu IV-ik címben találhatunk ismét eredetiséget, holott is Verbőczinek Ulpú'nustól átvett s a természetjogra vonatkozó jól ismert „jas naturae est, qnod natura omnia animáli". docuit" tanítását cáfolja s helyébe a következő mo. határozást helyezi: az u. n. természeti jog az istentől eredő jog, mely az emberek részére a józan észben és a józan ész által jut megvalósulásra. Mig e meghatározásban a iheologus még együtt szólal meg az észjogásszal, addig a hozzáfűzött felfejtésben és bevezetésben már egészen az előbbi kerekedik felül, hogy mindjárt utána az V. cimben a jus nalurale és a jus gentium közös alapra vonásánál Verbőczi és Grotius czáfolgatása mellett ismét az észjogásznak adja át a teret. A ..De jure divino positivo", ,De jure humano", „De jure civili Romano" és „De jure canonico pontifico" felírású VI—IX. címeket mellőzve, mint különlegességet a húngóth-longobard-germán hübérjogról irott terjedelmes X litulust említem, melyben már a theologust is s a jogászt is visszaszorítja Husztiban egészen a magyarságára büszke, önérzetes hazafi, nagy apparátussal kisértve meg bebizonyítását annak, hogy a hűbérjog a maga egészében a hún-magyar népeknek szellemi alkotása; nem idegen, sőt tősgyökeres honi intézmény tehát, melynek első kodifíkatora maga Atilla király volt. Érvelése javarészt az etymologiára van fektetve s nem másért, mint csak azért, mert érdekes jog- és irodalomtörténeti adalék van benne, megemlíthetem, hogy Huszti előtt legnyomósabb okként álláspontja mellett a hűbérjog legfontosabb műszavainak egyedül a magyar nyelvre állítólagos visszavezethetése szerepel. A feudvm kifejezést pld. a germán fádén (táplálni, legeltetni), a latin fides és foedus (szövetség), a longobard feida (ellenségeskedés), avagy a germán fe (javak) és ode (birtok) összevonásából szokták magyarázni; de „haec sunt nihili" jelenti ki Huszti, mert a feudum a hunmagyar föd, feod (föld), födém (földem) szóból származik s feudummá csak az átvételkori helytelen leirás tette. A vazallus hasonlókép, sem nem a germán vassen (megköt), sem nem a német Gesell (társ), avagy a gót vaesel (lekötelezett, szolgai) származéka, hanem tisztán a hún-magyar váz-alyjas szóösszetétételből ered, aminek jelentése, miután váz, a régi magyar nyelven = vexillum, signum militare, zászló, tulajdonkép egy a vexillifer, zászlóalyjas, vagyis zászlóalyas úr értelmével. Ezen a nyomon haladva tovább a valvasor al-váz-urat (vexillifer inferior), felonia, a magyar félőn, félen, fölön szótól megszökési, desertiot, transfugiumot jelent; az allodium pedig az eladom vagy aladom szóból származik stb. „Hiába dicsekszenek tehát a gothok, a hunnok alattvalói, vagy a longobárdok, a hunnok pannóniai inquilinusai a hűbérjog ösiségével és eredetével, mert az a hunn népek érdeme s hiába állítja a jeles Sámuel Conrad bchurtzfleischius, hogy a magyarok a hunnok semminemű intézményét fenn nem tartották, mert az a valóságnak meg nem felel (105. §.), végzi fejtegetéseit Huszti, hogy a magyar és és erdélyi jogról szóló XI. titulusában a hűbérjog magyar eredére vonatkozó nézeteit a magyar jog régi forrásai között ismét érvényesíthesse. Mennyire, más képet mutat Huszti munkája alig egy néhány cimmel odább, hol a szokásjogról értekezik s a Tripartitummal szemben erőteljes érveléssel mutat rá, hogy szokásjogi ,,!:elUkek'-vől beszélni téves dolog. (Tit. XV.) Az, amit kellékkép értenek, pld. idősültség, a frequentia actuum stb. egyszerűen a szokás létének vagy nem létének megállapításánál, mint bizonyítékok mérlegelhető!; csak, tehát tulajdonkép jogi eriteriumok s ez az álláspont Huszti idejében, mikor nem szólott még bele a nagy vitába a Gestattungstheorie mindenesetre figyelemreméltó. Nemkülönben jóleső tapasztalatot nyújt Huszti könyvében az egyes források helyes rendezése és tüzetes méltatása, melynek révén jogszabálytana kétségkívül teljesebb, mint a Tripartitumé. A törvénymagyarázatról szóló XXII. cim bár egészen a régi doktrína talpazatán áll, mégis közölt szabályaiban itt-ott helyet enged valami szokatlanul friss, szabadabban látó szellemnek, mely a hagyományos római jogi magyarázati kategóriák korlátai közül ki-kitörve az anyag önálló és eredeti kezeléséről tanúskodik. Igaz ugyan, hogy felállított jogmagyarázati regulái az ügyleti és törvénymagyarázat, avagy magyarázat és analógia között nem ismernek különbséget, de viszont azzal a kétségtelen előnnyel járnak, hogy a XVIII. század első felében még valóban exasse fel nem dolgozott magyar és erdélyi jog tanulmányozóját, legalább egy kérdésben kimerítően tájékoztathatják. Hozzátéve, hogy Huszti egyetlen regulát se állit fel a példák egész sorozatának bemutatása nélkül a jogmagyarázatra vonatkozó fejtegetéseit szinte müve legsikerültebb részének tarthatnék. A jogalkalmazás tanának egyéb problémái közül különös előszeretettel foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a hazai jogszabályokat mennyiben lehet a külföldi honosok peres ügyeiben irányadóku) venni ? Fejtegetéseiben mindenütt a területi elv alkalmazását viszi érvényre; mig az intertemporalis magánjog kérdésében a törvények visszaható erejét csak a törvényhozó hatalom direkt ily értelmű parancsa esetében ismeri. A helyes gondolat, nevezetesen, hogy a visszaható erő kérdése mindig az új törvény akaratától függ, s hogy így az u. n. „visszanemhatási" esetekben is voltakép visszahatás van, t. i. az új törvény akaratának érvényesülése nem kifejezetten bár, de ott lappang, mint öntudatlanul működő tényező Huszti gondolatvilágában. (Tit. XVIII. De lege in genere.) A mondottakkal kapcsolatban még egy figyelemreméltó momentumot kell kiemelnem. A munka XXI-ik és „de dispensatione et aequitate legum" címében Paulus Kressius „De aequitate" c. művére hivatkozva érdekesen és élesen állítja szembe egymással a törvények rendelkezései aiól conkret esetekben adható felmentést és a törvény méltányossága cimén azt a birói diseretionarius hatalmat, melynél fogva „casus aliqius exeipitur a lege", még pedig a megszorító törvénymagyarázat elveinek alkalmazása mellett. Mig a felmentés tulajgonkép kegyelmi teny s az uralkodó jogára vezetendő vissza, addig az aequitas érvényesítésére a biró van — még pedig hivatalból — kötelezve. Ennek az aequitasnak gyakorlása szükségszerű, ellenben a dispensatio diseretionarius természetű és az érdekelt fél kérvényezését feltételezi. Huszti, ki a régi cholastikusok skatulyázó rendszerének szinte szenvedélylyel hive, természetesen az aequitas kérdésénél is annak legkülönbözőbb al ipokon való osztályozásását mellőzni nem tudja. Vera — falsa — utóbbi ismét cerebrina simulala vagy hypochritica, superstitiosa és enthusiastica, legislatoria, judiciaria és consultoria lehet, ám ezek a méltányossági kategóriák a gyakorlati jelentőséget valóban teljesen nélkülözik. Annak dacára aznban, hogy a felesleges osztályozástól eltekintve, egyebet a bíróra hivatalból kötelező méltányosság fogalmi körülírásán kívül nem mond s annak dacára, hogy itt is Kressius előttünk teljesen ismeretlen id. dissertatiojára hivatkozik: a szinte látszólagos ok nélkül felvett méltányossági fejezetek felett szó nélkül elsiklani nem lehet. Van ebben valami, a mi újszerű gondolatok derengését jelenti, van benne valami rejtett érték a birói hatalom és szabályalkalmazás gyakorlásának magasabb szempontjai vonatkozóan ; van valami ösztönszerűleg