Erdélyrészi jogi közlöny, 1907-1908 (1. évfolyam, 1-54. szám)

1908 / 43. szám - Vitás kérdések a végrehajtási novellában

43. szám Frdélyrészi .Jogi Közlöny végrehajtási eljárásnak, maga nem végrehajtási cselekmény s a kérvénynyel a végrehajtató nem végez közbenjárási cselekményt s gy ;umak költségei a végrehajtást szenvedőt terhelik. Nem gondoltuk, hogy ez a kérdés is, mint vitatható kérdés kerül a szakemberek elé, de mert a kérdés felvettetett, nem haladhatunk el mellette szó nélkül, nehogy a kérdés vitatása egyesekei a Vn. 4. §-ának tiszta értelmezésében tévedésbe ejtsen, a mi a gyakorlatban káros eredményeket szülne. Határozott véleményünk az, hogy a 100 koronán aluli követelések behajtására irányuló végrehajtási kérés költségei végrehajtást szenvedő ellen megállapitandók. Hosszas fejtegetés helyett röviden előadjuk ezen meggyőződésünk alapját képező érveinket: Eltekintve attól, hogy a régi végrehajtási törvény hatálya idejében is volt végrehajtási cselekmény és közbenjárásról is elégszerés soha sem a joggyakorlat, sem a közfelfogás nem tekintette a végrehajtás kérését végrehajtási cselekménynek s közbenjárás alatt csakis a végrehajtás foganatosításánál a végrehajtató vagy képviselője ténykedését értették, de utalunk a Vn. képviselőházi tárgyalásánál e részben elhangzott beszédekre is, a melyekben mindig és kizárólag csak a végrehajtások hivatalból, tehát a végrehajtató közbenjárása mellőzésével leendő foganatosításáról volt szó, de a végrehajtási kérés és ennek költsége még csak emlitv sem lett soha. Minden kétséget kizár e részben Maniio Gyula képviselő felszólalása, ki a* törvényjavaslat 4. §-ának tárgyalásánál a következőket mondotta: .,Ez a szakasz sokkal helyesebben, a gyakorlati élet szempontjának sokkal megfelelőbben és költséget kímélő módon volna megszerkesztve akkor, ha ezen szakaszból a következő szavak: „a végrehajtást feltétlenül hivatalból foganatositandónak kell kimondani. Ebben az esetben" kihagyatnának stb." Ennek az a következése, hogy a végrehajtás nem lesz hivatalból foganatosítandó, hanem csak akkor, a midőn a végrehajtató megkéri a végrehajtót, hogy foganatosítsa azt. De viszont a végrehajtást szenvedő terhére meg nem állapitható oly költséggel, a mely a végrehajtató megbízottjának közbenjötte következtében felmerült. Azt hiszem, hogy az, a ki a végrehajtási törvénnyel tisztában van; a ki a gyakorlati életben is foglalkozott ezen kérdésekkel és ezen intézkedés összes konzekvencziáit szem előtt tartja, amidőn ezen intézkedés meghozataláról van szó, minden kétséget kizáró módon tudja, hogy ezen szakasz szövegezése nem jó, nem megfelelő, mert fölösleges költséget okoz stb. Ezekből a szavakból s az azokban foglalt intenciókból is megérthető az, hogy a törvényhozás e rendelkezésével, nem a végrehajtás kérésének költségei alól kívánta a végrehajtást szenvedőt mentesíteni, hanem azt akarta csupán, hogy a foganatosítás során ne szaporittassanak a költségek a végrehajtató közbenjöttének költségeivel is. Sokkal fontosabb s nehezebben eldönthető kérdés ennél azonban a Vhn. 2. §-a 10. pontjának értelmezése: nagy is az a kérdés, hogy mit kell értenünk „a végrehajtást szenvedőnek és háznépének a háztartáshoz szükséges és a foglalás alul kivett ,,házi- és konyha-butor, edények, főző és evőeszközök, kályhák, tűzhelyek, a ruházkodáshoz szükséges tárgyak, a szükséges ágyés fehérnemű" alatt ? Az érdekes kérdéssel dr. Márkus Dezső, a m. kir. Curia kisegítő bírája foglalkozik a Jogtudományi közlönyben. Érdekes fejtegetéseit minden commentár nélkül a következőkben ismertetjük. „Nézetem szerint ezt a rendelkezést a végrehajtást szenvedő szempontjából a legszigorúbban kell értelmezni, csak ugy, mint minden egyéb törvényes kedvezést. A törvény az adóst attól akarja megóvni, hogy úgyszólván meztelenül, további keresetre és önfentartásra képtelenül kerüljön ki lakásából a végrehajtás következtében. Nemcsak emberies érzésből, hanem társadalmi érdekből sem tartja kívánatosnak, hogy az adós mindenétől megfosztható legyen és hogy fekvőhely, ruha, védő fedél híján a társadalom terhére és veszélyére legyen, akkor, amikor azoknak az ingóságoknak a lefoglalásából, amelyek hiánya mindezt a bajt és nyomorúságot okozhatja, a hitelező amúgy sem fedezhetné követelésének még csekély hányadrészét sem. De éppen azért a foglalás alól kivételnél csakis ennek az inditó oknak és szándéknak a határain belül szabad maradni. Csakis a valóban szükséges, mondhatnám: az elemi szükségletek kielégítésére nélkülözhetetlen bútorokat, edényeket, ruha-, ágy- és fehérneműt szabad a törvény kedvezésében részesíteni, mindig tekintettel a végrehajtást szenvedő háznépét alkotók számára, de mindig tekintet nélkül a végrehajtást szenvedő társadalmi állására, még kevésbbé pedig kényelmi szükségleteire, valamint a megszokott és nélkülözhetetlennek vélt lakásmilieure. A szobák száma, nézetem szerint, nem lehet döntő szempont, hanem egyesegyedül az ingóság szükségessége. A háznépet alkotók mindegyikének (tehát az állandó vendéget, a cselédet is beleértve) szüksége van egy-egy ágyra és annak fölszerelésérc, egy-egy székre, de többnek együttvéve elégséges egy-egy ebédlöés " dolgozó-asztal (kivéve, ha az asztal a foglalkozáshoz, hivatáshoz nélkülözhetetlen), kettönek-háromnak elégséges egy egy szekrény, mert hiszen ezek tartalmát nagy részben szintén le lehet foglalni, egy-egy ruhafogas, pohárszék, mosdóasztal fölszerelésével stb. A főzéshez és étkezéshez feltétlenül szükséges edények, a fűtéshez és világításhoz nélkülözhetetlen eszközök nem vonandók végrehajtás alá, mindig azt tartva szemmel, hogyha ilyen többféle van a lakásban, csakis a legegyszerűbb hagyható meg, ismét tekintet nélkül az illetőnek társadalmi állására. Diszitö tárgyak, amelyek közé a foglalás szempontjából függönyöket, szőnyegeket, egynél több fali vagy álló órát is sorozhatunk, ép oly kevéssé lehetnek mentesek a foglalás alól, mint a lakásnak mindama bútorzata, amely a fenti értelmezés szerint nem nélkülözhetetlen. Tehát a szalonbutor minden egyes darabja, dohányzó készületek, pihenőre szolgáló pamlagok, boudoir-felszerelések, csillárok (amelyek esetleg egy zsinóron lógó villamos körtével is pótolhatók), stb. stb. Szóval: az árverés megtartása után épen csak annyi maradjon meg a végrehajtást szenvedőnek, hogy neki és háznépének legyen lakása, amelyben tartózkodhatik, ülhet, dolgozhatik, aludhatik, amelyet füthet és világíthat, amelyben megfőzheti ételeit — mindez azonban csakis olyan mértékben, amely legszükségesebbnek felel meg. Vendéglátásra berendezett comfort ral vagy fényűzéssel kellemessé tett lakásról, | szórakozásra és ünneplésre is alkalmas ruhadarabokról ilyenkor j nem lehet többé szó. A másnak meg vagy vissza nem fizetett : pénzén épen csak megélni szabad, de nem jól és kényelmesen élni vagy zavartalanul mulatozni. Ruhadarabokról lévén szó, meg kell említenem, hogy a hivatás teljesítéséhez előirt ruházaton felül, amelyet a novella 2. §-ának 5. pontja amúgy is kivesz a foglalás alól, ugyancsak a legszükségesebb ruhadarabokat kell a végrehajtás alól kivenni. Ez alatt pedig egy az illető évszaknak megfelelő teljes öltözetet, felöltőt és télikabátot értek, egy pár czipövel, azon az öltözeten és pár czipőn felül, amelyet a végrehajtást szenvedő és háznépe a foglaláskor hord. Hasonlóképen a fehérneműből is csak egyszeri váltásra szükséges darabok lehetnek mentesek a foglalás alól, itt sem lehetvén tekintettel, az egyébként nagyon is jogosult, sőt természetes tisztasági vagy egészségi szempontokra, nemkülönben a finomult Ízlésnek úgyszólván parancsoló igényeire. A törvény, a hitelező jogos követelésével szemben, nem biztosithat az adósnak és háznépének, minden emberies rokonérzés és sajnálkozás ellenére sem, egyebet, mint éppen annyit, hogy, a szónak betű szerint való értelmében, attól ne legyenek megfosztva, ami a megélhetés elemi feltétele; a többi a hitelezőé, akinek pénzén tulajdonukat közvetve vagy közvetlenül szerezték, akinek pénzén eddigelé részben vagy egészben éltek, szórakoztak, költekeztek, tekintet nélkül arra, vájjon kényI szerűség vagy könnyelműség okozta-e az adósságot és tekintet | nélkül arra is, hogy az egyik adóst, egyéni körülményeinél fogva, sokkal szigorúbban sújtja a törvény parancsa, mint a másikat, aki a szegénységet már megszokta vagy akit a nélkülözés kevésbbé bánt. Helytelen itt az illetmények lefoglalható részéből vonni le következtetéseket a hasonlóság (analógia) cimén. ugy okoskodva, hogy valamint a törvény nagyobb illetményt von ki a foglalás alól a magasabb fizetésű alkalmazottaknál, éppen ugy a jobb társadalom ozztálybelinél az ingóságok foglalásánál is a „szükséges" fogalmát viszonylagosan kell érteni. Helytelen ez a fölfogás nemcsak azért, mert a törvény a házi bútor és fölszerelés lefoglalása szempontjából maga nem tevén semmiféle különbséget a végrehajtást szenvedő közt, ilyent a törvény alkalmazója sem tehet senki javára, hanem azért is, mert a foglalás ellenére is megmaradó nagyobb összegű illetmény mégis inkább teszi lehetővé egyfelől annak a tartozásnak törlesztését, amelynek fejében esetleg a bútorzatot stb. elárverezték, másfelöl az efféle végrehajtásnak egész kikerülését vagy az elárverezett ingóknak újra megszerzését is. Tudom, hogy az élet számos esetet teremt, amely szomorúan eltér attól a föltevéstől, amely1 bői a törvény alkotásánál kiindulnak. De végre is: a'törvérív mindig csak az átlagos életviszonyokra lehet tekintettel és a szabályozás kiinduló pontjául nem veheti a talán nem is ritka kivételeket, bármennyi figyelmet, sőt szánalmat is érdemelnek azok, arról nem is szólva, hogy a „jobb társadalmi állás" fölötte ingadozó fogalmának a végrehajtás szempontjából figyelembe i vétele az igazságtalanságoknak és jogorvoslatoknak végnélkül