Erdélyrészi jogi közlöny, 1907-1908 (1. évfolyam, 1-54. szám)

1908 / 38. szám - A m. kir. közig. bíróság egy elvi határozata

38 szám. Erdélyrészi Jogi Közlöny 407. A mint kiveszem a kolozsvári kir. Ítélőtábla, i e kérdésben elfoglalt álláspontját kifejtendő, igen kapott az alkalmon. Mert szigorúan véve, éppen e kérdésben forgó jogeset kapcsán, véleményét nem igen fejthette volna ki. A kir. járásbíróság végzését ugyanis nem lehetett megv áltoztatni. A kir. törvényszék jogerősen kimondta, hogy a sommás pert (sic!) megszűntnek tekinti. Ezen sem a kir. járásbíróság, sem a kir. ítélőtábla, mikor az ügy más formában hozzá került, nem változtathatott. De azért helyes, hogy megismertük a kir. Ítélőtábla véleményét. Ritka eset. Ki tudja — még e formában is —- egyhamar került-e volna a tábla elébe! X. \ 9 ni. Sir. közig, bíróság egy elvi határozata. Irta: Dr. nt. — A m. kir. közigazgatási bíróság elvi határozatainak legutolsó évnegyedi füzetes kiadásában egy elvi határozat jelent mep. a mely az ügyvédeket rendkívül közel érinti. Az ítélet röviden azt mondja ki: ..hogy az 1894. évi XXVI. t.-cz. 21. §. III. pontjának utolsó bekezdése értelmében az uj felebbezés első példányának csak az első ive bélyegmentes, ellenben a többi ivek, úgyszintén a másod és következő példányok és a felzetek belyegkötelezettek.'' Az Ítélet eredeti indokolása a következőképen hangzik: Indokok: „A pénzügyigazgatóság által fentartott 6 K 50 f. egyszeres és felemelt illeték a J. Z. által U. L. ellen folytatott perben benyújtott felebbezés II. példánya a felzete után követeltetik. Panaszos azt vitatja, hogy ezt a felebbezés-példányt és felzetet jogosítva volt bélyeg nélkül benyújtani, mert a felebbezés egy feloldott ítélet helyett hozott uj ítélet ellen nyújtatott be és a megfelelő bélyeg már az első Ítélet ellen benyújtott felebbezésen lerovatott. Igaz ugyan, hogy az 1894. XXVI. t.-cz. 21. §. III. pontjának utolsó bekezdése értelmében ily esetben a felebbezés első példányának első ive bélyegmentes, ez a bélyegmentesség azonban a másod és további példányokra ki nem terjed. Mert az 1894. XXVI. t.-cz. 21. §-ának összes intézkedései csak a felebbviteli beadványok első példányának első ive után lerovandó bélyegekre vonatkoznak, miből folyólag a III. pont utolsó bekezdésében engedélyezett kivételes bélyegmentesség is csak az első példány ivére vonatkoztatható. És ezzel szemben a fennállott m. kir. pénzügyi közigazgatási bíróságnak a panaszban említett ítéletei irányadók nem lehetnek, mert nevezett bíróságnak egyes esetekben hozott ítéletei más esetre is kötelezőleg alkalmazandó jogforrást nem képezhetnek. A szóban forgó felebbezés másodpéldányát és felzetét tehát panaszos bélyeggel tartozott volna ellátni, s miután ezt nem tette, a panasz tárgyát tevő egyszeres és felemelt illetékkel jogosan terheltetett. Ennélfogva a panasznak helyet adni nem lehetett." A közig, bíróság pénzügyi osztálya ebben az elvi határozatban határozottan helytelen álláspontra helyezkedett és okoskodása, mint alább részletesen kimutatjuk, sem az elméleti, sem a gyakorlati pénzügyi jog elveinek meg nem felel. A törvénymagyarázatnak oly alakzatával állunk itt szemben, a mely sem a ratio legisre, sem a verba legisre nem alapitható. Az illetékek — ellentétben az adókkal, — oly természetű közszolgáltatásoknak tekintetnek, a melyeknél a do ut des elve érvényesül. Alaptételük az, hogy az állam egyes intézményeinek, ugy az igazságszolgáltatásnak is, költségeit azok fedezzék, akik annak functióit igénybe veszik. Mig tehát az adóknál érdekeltséget, vagy viszontszolgálatokat egyáltalán nem tekinthetünk, hanem az elmélet alaptételei szerint egyszerűen annyi adót szedünk az egyestől, a mennyit szolgáltatási képességénél fogva a többi állampolgárhoz viszonyítva megbír: addig az illetékeknél — ismét csak — in thesi beszélünk — azt kell keresni, hogy mennyibe kerül az államnak ama bizonyos jogcselekmény elvégeztetése, a melyet az érdekelt fél az adott esetben igénybe vesz. Ebből az alaptételből folyik tehát az 1894. évi XXVI. t. cz. 21. §-ának itt tárgyalt tétele. A jogászi logika törvényeinek teljesen megfelel az a rendelkezés, hogy saját hibáján kivül kétszeres költséggel senki se terheltessék, hanem a munkaadó szavatosságánál fogva viselje az állam ezt a felesleges költséget, a mely bíróságának helytelen eljárása adott alkalmat. Ezt mondja az elmélet. Nézzük most tételes pénzügyi jogunk szempontjából a kérdést. A felebbezés bélyege — az illetékek osztályozása szerint — beadvánvi bélyeget képez. Ezt mondja az 1894. évi XXVI. t.-cz. eredeti javaslatának indokolása is ott, ahol megokolja, hogy a már egyszer beadott és iktatott felebbezés bélyegére még visszavonás esetén sem engedélyez visszatérítést. Természetükre nézve pedig semmi különbség sincs az első és további ivek és illetőleg példányok bélyegei közt. Kitűnik ez abból is, hogy II. és további példányok bélyegétől nem is szól, az illetéki díjjegyzéknek az „ivek"-ről rendelkező tétele a további ivek bélyegét határozottan az első iv bélyegkötelezett voltára alapítja, sőt a mérvet is az első iv bélyegilletékének mérvéhez szabja. Olyan rendelkezést pedig egyáltalán nem tartalmaz, a mely az első iv után bélyegmentes beadvány további iveire vonatkoznék. De hisz ez természetes is. A mentességet ugyanis csak a következő alapelvek szerint osztályozhatjuk, vagyis: lehet a mentesség személyes, vagy tárgyi; továbbá feltételes, vagy feltétlen. Felemás azonban soha sem lehet. Ilyet sem az elmélet, sem a gyakorlat nem ismer. Az itt tárgyalt eset feltélhm tárgyi mentességet képez és ez a mentesség igy föltétlenül az egész beadványi illetékre vonatkozik, vagyis kiterjed ugy az első, mint a további ivekre, példányokra és Jelzetekre is. Nem alapítható azonban a közig, bíróság elvi határozata e törvénymagyarázatra sem. Az idevágó törvénybekezdés következőképen hangzik: ,,Ha azonban az alsóbb bíróság ítélete a bíróság helytelen eljárása miatt feloldatott s uj eljárás folytán ujabb felebbezés szüksége merült fel, azon fél, ki egyizben a felebbe zési bélyeget felragasztotta, erre való hivatkozással, azt újabban leróvni nem tartozik". A verba legis tehát azt mondja, hogy a felebbezési bélyeget ujabban leróni senki sem tartozik ily esetekben. Kérdem tehát a fentiek után: vájjon a II. és további ivek és példányok, valamint a felz:tek bélyege nem felebbezési bélyeg-e szintén? Ha nem az, hát mi? Ha pedig a ratio legis-t kutatjuk, úgy vissza kell mennünk az illető törvényrendelkezés eredetére s annak törvénynyé válása körül felmerült intentiókból kell merítenünk, hogy megállapíthassák a legilletékesebb factornak, magának a törvényhozásnak a felfogását. Itt pedig első sorban egy tényt kell leszögeznünk. Azt ugyanis, hogy a tárgyalt rendelkezés az 1894. évi XXVI. t.-czikben teljesen uj, annak pénzügyi jogtörténeti múltja nincs s igy más korábbi pénzügyi rendelkezések analógiája ennek a tételnek a magyarázatánál fel sem használható. Sőt többet mondunk, a midőn megállapítjuk, hogy ez a rendelkezés a pénzügyi kormány eredeti javaslatában bent sem foglaltatott s ugyancsak hiányzott az a parlament igazságügyi és pénzügyi bizottságai által megállapított szövegből is. A módosító indítványt ennek a szakasznak a plenáris ülésen folytatott tárgyalásánál Kemény Pál orsz. képviselő nyújtotta be. Indítványában bentfoglaltatott még az is, hogy a fél az ujabb felebbezés bélyegilletéke alól akkor is szabaduljon, ha a felsőbb bíróság az alsóbbfoku ítéletet a bizonyítékok kiegészítése céljából oldotta fel. Indokolta pedig indítványát azzal, hogy felebbezési bélyeg-költség czimén a bíróság hibájából addig gyakran sokszoros illetéket fizettünk az állam kasszájába, holott a lehető legméltánytalanabb az, hogy ily esetben a fél ismételten és ismételten ragassza fel a bélyeget. Az indítvány megtétele után Szilágyi Dezső akkori igazságügyminiszter jelentkezett szólásra. Rövid felszólalása igy hangzott: „Avval a módosítással, »hogy az ujabb bizonyítékokkal való kiegészítés* kihagyassék, a módosítást, tehát azt, hogy ha a bíróság helytelen eljárása miatt oldatott fel az ítélet, ne kelljen ujabb bélyeget leróni, én elfogadom". Szilágyi kijelentése után a ház ily értelemben szavazott s a beadott módosítás ily alakki n a megfelelő közjogi módozatok mellett törvénnyé vált. A ratio legis-t ez esetben tehát tökéletesen feltaláljuk Szilágyi Dezsó kijelentésében, mely szerint a törvényhozás azt akarja, hogy a mondott esetben ne kelljen ujabb bélyeget leróni. Ezen a kijelentésen fiscalis magyarázattal nem lehet változtatni és meg vagyunk győződve arról, hogyha a bíróság ítélete meghozatalánál a történelmi jogfejlődést ily módon kutatja, igy tarthatatlan elvi határozatát meg sem hozza. Nincs most már egyéb hátra, mint a megtörtént hiba korrigálásáról gondoskodni. Föltétlenül kívánjuk tehát, hogy a kérdés vétessék revisió alá és annak eredményéhez képest a jogszabály valódi értelme döntvéngileg helyreállittassék. &