Erdélyi jogélet, 1943 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1943 / 2. szám - A m. kir. Államkincstár felelősége az 1440-1941. M. E. sz. rendelet 6. és 7. §-ainak alapján

45 szerint a kérelmező előbbi férjének 30 hold szántója és 2 hold szóllöje volt, ővé volt többek között az ügyben forgó ingatlan ís. Az egésa vagyonát végrendelet utján a kérelmezőre hagyta, ak nek javára a hagyatéki vagyon tulajdonjogát az 1930. évi augusztus hó 22 napján kebelezték be, de kérelmező már az (930. évi augusztus hó 28 napján kelt adás-vételi szerződéssel a néhai férje után örökölt összes ingatlanokat a Hitelbankkal adta el 333 400 leiért. De ugyanakkor a nevezett bankkal akként állapodott meg, hogy a bank az ingatlanokat tovább eladja s a kérelmezőnek vételárként nem a szerződésben feltüntetett összeget fogja iízetní, hanem csak annyit, amennyiért az ingatlanokat értékesíteni tudja* Az említett bank a fenti 7 hold 744 négyszögöl kiterjedésű ingatlanokat az 1930. évi december hó 8 napján kelt adásvételi szerződéssel kérelmezetteknek adta el 1)7.000 leuért. Kérelmező kérelmében az 1440-1941. M. E. sz. rendelet 7. §-a alapján kérte kérelmezetteket az ekként megszerzett ingatlanok után 5000 pengő kárenyhítés fizetésére kötelezni, mert az ingatlanok valóságos értéke az eladás idején az eladási árat lényegesen meghaladta. Az elsób róság a kérelemnek részben helyt adott s kérelmezetteket 222.75 pengő tőke és jár. fizetésére kötelezve, nevezetesen közös szakértő véleménye alapján megállapította, hogy az ingatlanok valóságos értéke az eladás idején 4083.75 pengő volt, míg a kérelmezettek által fizetett vételár csak 3861 pengőnek felel meg, így a 222 75 pengő a kérelmező kára, amelyet kérelmetettek viselni kötelesek. Az elsőbíróság végzését egyedül a kérelmezettek támadták meg, s felfo.yamodásukban kérték a kérelem teljes elutasítását. Maga kérelmező az eljárás során azt adta elő, hogy az íngatlainak a nevezett bank részére történt színleges átruházásával az volt a célja, hogy az oldalági örökösök elől, ha ezek a hagyatékra igényt tartanának, az esetleges kielégítési alapot elvonja, a P. I. Í417—1942. sz. ügyben beadott észrevételeiben pedig azt ís előadta, hogy az átruházásból haszna csak a banknak volt. mely közbenjárásí és ügyvédi költségek fejében magának a vételár 73 részét tartotta meg. Ezek szerint a kérelmezd, aki újra férjhez is ment, mindössze 6 napig volt tulajdonossá az előbbi férje után örökölt vagyonnak s azt az oldalági örökösök esetleges igényeinek kijátszása céljából a nevezett banknak színlegesen akként adta el, hogy az értékesítés jogát ís a bankra ruházta át s a vételár V3 részét is ennek engedte át. A hivatkozott rendelet 7* §ában szabályozott kárenyhítési kérelemnek azonban a jogalapja egyfelől az eladó súlyos kára, másfelöl a vevőnek a méltányossággal arányban nem álló nyeresége. A méltányosság elvén alapuló azzal a szabállyal, de a jóerkölcsökkel sem egyeztethető azonban össze kérelmezőnek az az igénye, hogy az ingatlan eladásával szen-