Bírák és Ügyészek Lapja, 1918 (9. évfolyam, 71-77. szám)

1918 / 75. szám - Előterjesztésünk az igazságügyi bélyeg létesítése stb. iránt

577 fizetés jellegével biroknak minősíttessenek és teljes összegükben a nyugdíj megállapításánál is számbavétessenek, hogy ezáltal az arra megérett közalkalmazottak nyugdíjba vonulása és megfelelő munkabiró elemekkel való pótlása lehetővé váljék és az államigazgatás menete a mai háborús nehezebb viszonyok közölt is kellően biztosíltassék; 2. hogy a már eddig engedélyezett összes háborús pótlékok és segélyek a korábban nyugdíjba lépett összes közalkalmazottakra is egész terjedelmükben kiterjesztessenek; 3. . hogy a családi pótlékban a nyugállományban levők épen olyan módozatok és fellételek mellett részesüljenek, mint a tényleges szolgálatban állók. Előterjesztésünk a két évi utógyakorlat alóli felmentés iránt. Tudvalevőleg az 1912: VII. t.-c. 1. és 2. §-ai akként rendelkeznek, hogy bírói és ügyészi hivatalra csak az nevezhető ki, illetőleg az ügyvédek lajstromába csak az vehető fel, aki a birói és ügyvédi vizsga letétele után is még legalább két évig joggyakorlatot folytatott. Mint a törvényhozási előzményekből világosan kiderül, ennek a szabályozásnak az a kettős célzata és alapgondolata volt, hogy egyrészt az ifjúságnak a jogi pályákra való túlságos és egészségtelen özönlését csökkentse, másrészt, hogy az újabb jogásznemzedék képzettségének és előkészültségének színvonalát számottevően emelje. De bármennyire helyesnek mulalkozott is ez az újabb törvényszabályozás a törvény meghozatala idején és bármennyire az érdekelt jogászközönség túlnyomó részének helyeslésével találkozott is, — az azóta beállott és a világháború immár négyéves tartama által felidézett alakulások ezen intézkedéseknek jelentőségét és hatását is lényegesen megváltoztatták és olyan helyzetet teremtettek, amely számos méltánytalanságnak és közérdekű szempontok veszélyeztetésének forrásává is vált. Hogy ezen észleletünk mennyire fedi e tényeket, azt legjobban igazolja az a körülmény is, hogy a kormány már ismételten oly irányban volt kénytelen rendelkezni, hogy az idézett törvényeknek említett korlátozó rendelkezései alól a hadbavonult ifjúságot kivonta, mert maga is erkölcsileg lehetetlennek tekintette, hogy azok, akik életüket és testi épségüket a haza üdvéért a harctereken feláldozni, dé legalább is kockáztatni kénytelenek és akik ezen súlyos áldozat mellett polgári életpályájukon hosszú évekre visszaveltetnek, ezen áldozatoknak súlyát még abban is érezzék, hogy élethivatásukat a háborúból való visszatérésük után is tulajdonkép csak évek múlva kezdhetik meg. így jött létre legutóbb a kormánynak 1456/918. M. E. sz. rendelete is, mely a hadbavonultakra vonatkozólag a most tárgyalt kérdést végleg megoldotta és 6. §-ában. azt a kedvezményt állította fel, hogy a hadbavonultaknak a törvény állal megkívánt utógyakorlati idejébe mindaz az idő beszámítandó, amelyet az illetők a vizsgára bocsátáshoz szükséges három éven felül még katonai szolgálatban töltöltek. Ámde ez a rendélkezés lényege szerint tulajdonképen csak az egyéni sérelmeket és méltánytalanságokat szüntette meg, de a ma már kézenfekvően mutalkozó közérdekű szempontok kellő figyelemre még nem jutottak, nevezetesen, e rendelet kibocsátásánál nem vétetett számba az a jelenség, hc>gy ma már alig van kilátás arra, hogy különösen a birói és ügyészi kar a legkívánatosabb és legarravalóbb ifjabb nemzedékből megfelelő utánpótlást nyerjen fokozatosan, miután egyrészt a fiatalság jelentékeny részének a harctéren elpusztulása miatt, másrészt pedig abból kifolyóan, hogy a megélhetés naprólnapra nehezebb lesz és hogy a birói és ügyészi állásokkal egybekötött javadalom a más életpályákon elérhető anyagi eredmények mögött óriási aránytalansággal visszamarad, alig akad jeles fiatalember, aki a sok nehézség és törvényes akadály ellenére a birói és ügyészi szolgálatra kívánna vállalkozni, amely helyzet tartóssága azzal a veszéllyel fenyegetne, hogy az annyira fontos igazságszolgáltatás szervei az oda nem való selejtesebb elemekből ujoncozódhatnék csak, míg a fiatalság értékesebb része mind más pályák felé fordul. Ho^y az említett törvényes intézkedéseknek ez a mai eredménye mennyire távoleselt a törvényhozótól, alig igényel bó'-vebb megokolást és kétségtelen, hogy a háborús viszonyok okozta változásokra figyelemmel levő köteles előrelátás azt kívánja meg, hogy e téren is még kellő időben történjék gondoskodás arra nézve, hogy a birói és ügyészi utánpótlás az ifjú nemzedék legjelesebb részéből ezután is lehetővé váljék. Ez a gondoskodás pedig alig képzelhető el másként, minthogy a fentebb idézett kedvezményes kormányintézkedés, amely szerint az utógyakorlat kötelezettsége alól a katonai szolgálatot teljesítettek kivonattak, kiterjesztessék mindazokra is, akik a háború tartama alatt már mint joggyakorlaton levők, a bíróságoknál és ügyészségeknél, valamint az ügyvédi karban működlek és jól beváltakr amely kiterjesztés annál inkább indokoknak mutatkozik, mert ezen utóbbi csoportba tartozókra is fennáll az a méltányossági szempont, hogy nehéz körülmények között, sok önmegtagadással és lemondással teljesített és fokozott buzgalmat követelő szolgálatukért és az anyagiak terén egyáltalában nem háládatos közérdekű működésükben való megmaradásukért szintén némi kárpótlást nyerjenek. Nem lehelne ennek a -kedvezmény-kiterjesztésnek komoly akadálya az az aggály sem, hogy ezen csoportba tartozók nélkülöznék ily módon a nagyobb ismeretkört és képzettséget, ami az előírt utógyakorlat lényleges kitöltésével járhat, mert hisz a bíróságokra és ügyészségekre épen a háborús viszonyok oly sokféle és oly nagyszámú összebogozott ügy és feladat elintézését hárították, hogy ezen háborús gyakorlat sokoldalúsága és munkával való túlterheltsége kétségtelenül bőven pótolja a hosszabb ulógyakorlati idő tapasztalatait és bátran állíthatni, hogy a háború négy esztendejében a működésben levő újabb jogásznemzedék sokkal több gyakorlati ismeretet szerzett, mint a békeévek sokkal hosszabb tartamában. Mindezeknél fogva egyesülelünk elnökségének utasítása alapján azon tiszteletteljes kéréssel fordulok Nagyniéllóságodhoz, hogy a kormánynál előterjesztést tenni és odahatni kegyeskedjék, hogy az 1456/918. M. E. sz. rendeletnek 6. §-a a közérdek szempontjából olymódon nyerjen sürgős kiegészítést, hogy a két évi utógyakorlat alól azok is felmentetnek, akik a háború alatt a bíróságoknál és ügyészségeknél már ténylegesen működtek. Előterjesztésünk az igazságügyi bélyeg létesítése stb. iránt. Az Országos Birói és Ügyészi Egyesület Igazgatósága f. évi június hó 1. nap/iö tartott ülésében hozott határozata folytán a következő előterjesztéssel járul Nagyméltóságod elé. Az illetékek oly szolgáltatások, amelyeket a lényegesebb állami célok megvalósítására irányuló hatósági működések körében teljesített állami szolgálatokért az állam azoktól szed, akik az állami szolgálatot igénybe veszik, vagy akiknek cselekvősége az államnak költséget okozott. Az állam háztartásában tehát az illetékek célja, ellentétben az adók rendeltetésével, nem az, hogy azokból az állam legkülönbözőbb természetű kiadásai fedezetet nyerjenek, hanem az, hogy azokból ép annak a szervezetnek költségei nyerjenek részben vagy egészben fedezetet, amely szervezetnek működése körében az illetékek befolynak. Különösen áll ez oly államfeladatoknál, amelyeknek teljesítéséből a pénzügyi morál szempontjából az állam hasznot nem húzhat. Ily állami feladatot teljesít a bíráskodás. Jogos ennélfogva az a kívánság, hogy a törvénykezési illetékek bírósági célokra s így a bírák anyagi helyzetének javítására is fordíttassanak. Nem szenved kétséget ugyanis, hogy az az állam, amelynek nagyobb bevétele van a törvénykezési illetékekből, kiszabott pénzbüntetésekből s a bíróság révén befolyó más jövedelmekből, mint amily kiadást tesz a birói szervezet fenntartására, az így előálló hasznot a pénzügyi morál követelményeivel összhangban csak akkor fordíthatná más állami célra, ha a birói szervezet igényeinek kielégítéséről a legideálisabb követelményeknek megfelelően gondoskodott. Hogy hazánkban ezen a téren milyen a helyzet, azt nem tudjuk. Nem tudjuk pedig azért, mert a bélyegjegyekkel lerovandó törvénykezési illetékek ugyanazokkal a bélyegekkel rovatnak le, mint a többi illetékek, a készpénzben lerovandó illetékek pedig nem esnek az igazságügyi tárca javára, mint ahogy az pl. a postánál van, hol külön értékjegyekkel s nem a rendes okmánybélyegekkel történik minden illeték lerovása s a készpénzbeli fizetések is külön számoltatnak el s a postakincstár javára esnek. Ebben a kérdésben ép a külön igazságügyi bélyeg hiánya miatt teljesen tájékozatlan úgy a kormány, mint a birói kar. Nem tudhatja sem a kormány, sem pedig a birói kar, hogy a bíróságok működése révén az állam mily bevételekre tesz szert. Ezért tűnik fel mindig áldozatként minden oly intézkedés, mely a birói kar helyzetének javítását célozza, holott lehetséges az, hogy áldozatról ép ezeknek a bevételeknek nagysága folytán beszélni sem lehetne. E bevételek mérvének meghatározhatatlan volta okozza másrészt azt is, hogy nincs az államnak támpontja arra sem, hogy meddig mehet el a birói szervezet kiépítésében a nélkül, hogy tetemesen többet ne legyen kénytelen költeni a bíróságokra, mint amily bevételekre a bíróságok működése révén számíthat. De azt sem lehet szem elől téveszteni, hogy az állam, ha e bevételeinek nagyságát ismerné, minden oly áldozatnál, amelyet a birói szervezet kiépítése, a fizetések emelése, új eljárási szabályok létesítése stb. követelnek, abban a helyzetben volna, hogy ezeket