Bírák és Ügyészek Lapja, 1918 (9. évfolyam, 71-77. szám)

1918 / 74. szám - Hivatal vagy hivatás

566 Mindenekelőtt való fontosságú: szorosabb összetartást keresni valamennyi köztisztviselő-szervezettel. A külön birói státus — mint nyilván közérdek — sehogyan sem lehet oka annak, hogy mi a tisztviselők általános szervezkedésétől elkülönüljünk. Ellenkezően. A tisztviselők összességével el kell — és mert igaz, el is lehet — fogadtatnunk, hogy a birói külön státus nekik is közös érdekük és küzdelmeikben hathatós támaszuk.* Amiként a mi küzdelmeinknek is hathatós támasza kell hogy legyen az összességgel való együttmunkálás. Ennél is tovább kell mennünk azonban. Meg kell mozdítanunk a legszélesebb társadalmi rétegeket. Mi a törvény alapján állunk. Elvünk és célunk az, amit törvény és jogtudomány az állam létének alkotmányos biztosítékául ismer: a birói függetlenség. Nem elég, hogy mi birák tudjuk azt, hogy a birói függetlenség a bíráknak nem személyes érdeke, hanem közös érdeke az minden egyes polgárnak is. Hanem tudja azt meg a még ma tájékozatlanságban leledző társadalom is. Nekünk ezt a gondolatot be kell vinnünk a köztudatba, ezt meg kell tanítanunk mindeneknek ; ezt világosságra kell hoznunk, ezt hirdetnünk kell mint eleven igazságot mindenütt; ezt az igazságot győzelemre kell vinnünk minden erőnkkel, minden erővel, amit tudásunkból, ideálizmusunkból és hivatásunk nagy erkölcsi tőkéjéből merítenünk adatott. Azt, ami ma csak elvont igazság, azt a társadalom tudatában meggyőződéssé, élő fogalommá, jelszóvá kell megérlelnünk. Szakadatlanul eleven érintkezésbe kell lépnünk a társadalommal, hogy a mi jelszavunkat mindenki úgy vegye az ajkára, mint el nem némítható közkívánságot, hogy azt a mindenkori miniszter ne csak mint a birák queruláns panaszát vegye kelletlenül politikai programmjába, mint eddig. Ezer mód és alkalom nyílik eszménk harcának ilyen megvívására : minden mód és alkalom a miénk, ami az élőszónak és sajtónak megnyílik. Ilyen alkalom legyen a rendkívüli közgyűlésünk is. Mi állana annak ellen, hogy erre a közgyűlésre meghívjuk az országgyűlés pártjait, a gyárosok, iparosok, kereskedők, gazdák, pénzintézetek, vasutak, forgalmi vállalatok valamennyi testületét, az ügyvédi kamarákat, az írók és művészek egyesületeit, a köztisztviselőket és minden más erkölcsi testületet, végezetül a sajtói is, hogy hallgassák meg kiáltó szavunkat és általuk maga az egész társadalom tegyen tanúságot mellettünk vagy ellenünk; feleljen arra, hogy jónak, helyesnek, méltónak, emberiesnek találja-e s megnyugszik-e benne, hogy az ügyészi és birói kar s vele a jognak, a vagyonnak és személynek biztossága abban a siralmas állapotában maradjon, amibe a társadalom tényezőinek mondhatatlan közönye juttatta? Kételkedik, kételkedhetik valaki a válaszban? Kételkedhetik valaki ennek a válasznak a súlyában ? — Ne kunyoráljunk mindig, akarjunk is már! És még egyet. Ha a messze jövőben a felemelő ideák uralmának derengését látjuk is, előttünk ma mégis a gazdasági erők harca folyik. Ennek a jegyében szervezkednek a közös érdekűek. Mi, tisztviselők, ebben is elmaradtak vagyunk; szervezeteinknek úgyszólván semmi gazdasági súlyuk nincs. Szabad prédája vagyunk a piacnak. Tömörüljön a tisztviselő-gárda is gazdaságilag. Mondjuk, egy központból irányított helyi beszerző és fogyasztó szövetkezetek szervezetébe. A szervezet kereteit készen adja a tisztviselői kar területi el tagoltsága; egy, az egész ország területét átfogó hálózat. A mi fogyasztásunk mérhetetlen nagy tőkeerőt képvisel, miért ne biztosíthatnánk mi magunknak ennek a tőkének a forgalmi hasznát? Azok az állami intézmények, melyek ma magánérdekeltségek hasznait szolgálják, miért ne lennének bevonhatók a tisztviselők érdekeinek szolgálatába? Hogy nincs tőkénk? Dehogy is nincs. A nyugdíjtörvény 30. §-a szerint gyűjtött s egyenest a tisztviselők jóléti intézményeire rendelt alapot kívánva sem lehetne céltudatosabban felhasználni, mint a tisztviselők gazdasági függellenítésének céljaira. Egy ilyen szervezkedés micsoda erős megtámasztója lenne az együttérzésnek! Bő forrása az erkölcsi függellenítésnek is. Erő a konjunktúrák ellen való küzdelemben. Védelem a kíuzsorázás ellen. De — megint csak akarni kell. Akarni és akarni! És dolgozni; sokat dolgozni. Ezután dr. Kiczkó Kálmán járásbiró szólalt fel és a következő beszédet mondotta : A birói és ügyészi kar jelenlegi helyzete egyenesen kétségbeejtő és az tovább, ha csak rövid ideig is, valóban tűrhetetlen. * Az egyesület évek óla állandó összeköttetésben van az Állami Tisztviselők Országos Egyesületével, vele számos esetben együttesen lépett fel s legutóbbi tárgyalásainak eredményekép tisztviselőtársaink elfogadták és programmjukba iktatták a külön birói státust. Azonkívül egyesületünk tagul belépett a Magyar Közszolgálati Alkalmazottak Országos Szervezetének Középponti Bizottságába, bogy ily módon is kifejezésre juttassa, mikép egész erkölcsi súlyával kész beállani abba a mozgalomba, mely az összes közalkalmazottak tarthatatlan helyzetének javítását célozza. Egyesületünk kiküldött képviselői a Középponti Bizottság tanácsülésén aláírták a kormányhoz intézendő, közös érdekű kérvényeket. Szerit. Elérkeztünk évek hosszú során át kipróbált nemes türelmünk utolsó határához, eljutottunk a 12-ik órához! Bár a birói és ügyészi egyesületnek mindnyájunk által jól ismert és már régen hirdetett programmja a közelmúlt időben egyenesen kormányprogramul volt, sajnos, az a legkecsegtetőbb igérelek dacára is csak puszta programm maradt. De a háború kitörése előtt a birói és ügyészi kar létekszisztenciája megtámadva, sőt veszélyeztetve még sem volt és arra még gondolni sem mert senki, hogy eljön majd az idő, mikor az állami tisztviselők nagy testületének, különösen a komoly birói és ügyészi karnak az anyagi helyzete annyira megrendül, hogy még a mindennapi és legelsőbbrendű életszükségleteket sem tudván fedezni, lét— ekszisztenciája is komoly veszedelembe jut. Mert igenis, nincs semmi szégyen abban, merjük csak nyíltan kimondani, hogy a birák és ügyészek és idetartozó segédszemélyzet jó része, eltekintve azoktól, azon szerencsés kevesektől, akik abban az irigylendő helyzetben vannak, hogy magánvagyonnal rendelkeznek és tudják és bírják pótolni a mutatkozó óriási hiányt, ma a szó teljes értelmében nélkülöz, mondhatnám nyomorog. Mert a fizetések, a folyósított könyöradományszerű háborús pótlékokkal együttesen, nem elégségesek a létfenntartáshoz okvetlenül megkívánt legprimitívebb ellátási és ruházati igények kielégítésére sem. Aki ennek ellenkezőjét állítja, az tudva valótlant állít! Ide jutottunk a világháború negyedik esztendejében! A háború kezdetén, amikor is a leghíresebb nemzetgazdászok bizonyítgatták, hogy a kiütött világháború egynehány hónapnál tovább nem tarthat: könnyű és feltétlenül hazafias cselekedetnek látszott erre a pár hónapra az igényeknek a legminimálisabb fokra való leszállítása. így redukáltuk igényeinket mindnyájan! De lefokozott igényünk mellett akkor létekszisztenciánk még megvolt. De minthogy a háborúnak a befejezési időpontja belátható időn belül alig remélhető, a háborúval és az ezáltal teremlett gazdasági konjunktúrákkal az illetékes kormányköröknek feltétlenül számolniok kell, ha már azoknak a beálltát nem akarták, vagy, megengedem, nem tudták megakadályozni. Minden társadalmi osztály el tudott helyezkedni a háború okozta gazdasági konjunktúrákban, csak egyedül az állami tisztviselők osztálya, főleg a birói és ügyészi kar volt arra képtelen. Ennek egyedüli oka az, mert ezek az osztályok nélkülözték az illetékes tényezők jóakaratát, amely tényezőktől pedig jó vagy rossz sorsuk kizárólagosan függött. El tudott helyezkedni a háborús konjunktúrában a háború előtt még igazán csak nyomorgó ipari, gyári és földmives munkásosztály is, el az iparos és kereskedői osztály, el a kis- és nagytőkések, a bankok, el a szabad pályán működők, el a magántisztviselői osztály jó része, el a kis-, közép- és nagybirtokos osztály, el tudott helyezkedni úgyszólva minden egyes ember, csak ép az állami tisztviselők nem. Az állami lisztviselőkön az illetékes kormánytényezők kezdetben csak pillanatnyi és nevetségesen csekély, mondhatni könyöradományokkal: beszerzési előlegekkel, 300 - 700 koronákkal próbáltak segíteni, de gondoskodtak mindjárt is a kifizetett előlegek visszafizetéséről és azonnal megkezdték azoknak havonként, 12 hónapra beosztott, egyenlő összegekben való levonását. Miért tették ezt? Szüksége volt talán a több milliós háborús napi kiadásokkal dolgozó államnak ezen beszerzési előlegek visszafizetésére és nem maradhatott volna el ez a levonás a háború utáni időre is? Erre csak egy felelet lehet: az államnak erre a nevetségesen csekély összegre szüksége nem volt és a levonások eszközlése csak az illetékes körök szűkkeblűségét igazolja. Azután próbálkoztak az állami tisztviselőkön az egyes rangosztályok szerint 25—30, majd később 50—100 %-os háborús pótlékokkal segíteni, de mindig csak elkésetten és akkor jöttek a segítséggel, amikor már az árak a háborús pótlékhoz viszonyítva 500, majd később 1000 percenttel is felszöktek. Es azt sem akadályozták meg az illetékes tényezők, hogy a nyújtott könyöradományok idején a már amúgy is aránytalanul magasra szökött árak legalább magasabbra ne emelkedjenek. ÚgVj hogy a pillanatnyi látszólagos segély még rövid ideig sem volt képes célját sikerrel szolgálni. Mert mit használt a szegény állami tisztviselőknek ez az egyébként is lehetetlen csekély összegű segély, amikor annak hosszú idő multán történt kiutalása és kézhezvétele idején a nyomorba döntött állami tisztviselők már szembentalálták magukat újabb és még kélségbeejtőbb arányú áremelkedésekkel ? Most, hónapokkal ezelőtt is rebesgették, hogy az állami tisztviselők kapnak ruha- és fehérneműsegélyt. Ha akkor nyomban kézhez kapták volna a hírlett 1000—1200 K segélyt, úgy abban az időben, az akkori árakat tekintve, ezen összegből ki-ki legalább egy-egy ruhát, egy-egy pár cipőt és egynehány darab, ép a legszükségesebb fehérneműt, beszerezhetett volna magának és családjának.