Bírák és Ügyészek Lapja, 1917 (8. évfolyam, 62-70. szám)

1917 / 69-70. szám - Az Országos Birói és Ügyészi Egyesületnek előterjesztése "A birói hatalom gyakorlásáról, valamint a rendes biróságok és az ügyészségek szervezetéről" készült törvénytervezet módosítása iránt

535 Es ha a tervezet előadója azt állítja, hogy ez eddig sem volt vitás, nyilván nem olvasta el Vargha Ferencnek a Jogállam 1907. évfolyamában ((Ügyészség és politika)) címmel megjelent értekezését. Ez az értekezés annál nagyobb súllyal esik a mérlegbe, meri írója akkor, mint koronaügyészhelyettes a kir. ügyészségnek volt magasrangú tagja. Megállapítja a cikk, hogy az 1871 : XXXIII. t.-c. a francia «ministére public»-ot tartotta szem előtt, hogy a törvényjavaslat tárgyalásakor az ellenzék heves támadást intézett a javaslatnak a miniszteriális alárendeltségről szóló 5. §-a ellen s az ügyészséget függetlenné akarta tenni a kormánytól. Az alárendeltség szabálya mégis belekerült a törvénybe, anélkül, hogy ennek értelmét meghatározták volna. Vargha szerint az alárendeltség fogalmában nincs benn az utasítás joga. Kitűnik ez abból, hogy a törvény 27. §-a külön kiemeli, hogy a főügyész az alárendelt ügyészségekhez a hatáskörükbe ulalt ügyek tekintetében kötelező utasítást bocsáthat ki. Nem tenné ezt a törvény, ha az alárendeltségben benn volna az utasítás joga. Elismeri Vargha, hogy bár nézete szerint az alárendeltség csupán felügyeleti viszonyt jelent, harmincöt évi gyakorlat az alárendeltség fogalmát azonosította az utasítás jogával. Bizonyítja azonban ezzel szemben, hogy az 1891 : XVII. t.-c. 1. §-a hatályon kívül helyezte az 1871 : XXXIII. t.-c. 5. §-át s így az ebbe belemagyarázott utasítás jogát, amely jog mostani jogrendszerünkbe különben sem illeszthető be (Bp. 33.', 34., 38. §-ok). Amikor tehát ily kiváló elméleti és gyakorlati büntető jogászunk kijelenti, hogy «az igazságügyi kormányt érvényben levő törvényeink szerint az ügyészséggel szemben az utasítás joga nem illeti meg)) (248. 1.), nyilván téved a tervezet szerzője, amikor azt állítja, hogy ez a jog eddig nem volt vitás. De Vargha Ferenc a törvénytől elvontan, jogpolitikai szempontból is vizsgálat tárgyává tette az ügyészségnek miniszteriális alárendeltségét. Fölvetette és megoldotta azt a kérdést, hogy a miniszter utasítási joga szükséges-e a jog s társadalmi rend szempontjából. Találóan mulat rá, hogy békés társadalomban, békés időben sem a halalomnak, sem a társadalomnak nincs szüksége arra, hogy a kormány a közvád kezelésébe beleárlsa magát. Ilyenkor a miniszter utasítási joga a sajtóperekre s királysértési perekre zsugorodik össze. Ha azonban a politikai egyensúly megbomlik, a hatalomnak minden fegyvere előkerül a régi lomtárból s ilyenkor a kormány beavatkozása olaj a tűzre. Abban a tudatban, hogy az ügyész a miniszteri abszolulizmusnak van alárendelve, a közvélemény olt is utasítást lát, hol az ügyész saját iniciativájából lép föl. Ez aláássa az ügyészség tekintélyét, amire pedig éppen oly szüksége van az igazságszolgáltatásnak, mint a bíróság tekintélyére. Ennek a téléinek igazságát mint legilletékesebb fél igazolják a budapesti kir. ügyészség tagjai a jelen előadói tervezetre telt észrevételek kapcsán. Fájdalmasan emlékeznek vissza az ország első ügyészségének tagjai a ((darabontkorszak)) néven ismert időre, amelyben a magyar ügyészség legkeservesebb napjait élte. Szinte feljajdulva mondják: ((néhány bél elég volt ahhoz, hogy évtizedes tiszteletreméltó munkával szerzett nimbusa letűnjék, tekintélye odavesszen)). Követelményként állítják fel a budapesti kir. ügyészség tagjai az ügyészségnek ugyanolyan függetlenségben való részesítését, amilyent a bíróság élvez s illetve ennek is további teljes kiépítését. Keserűen mulatnak arra, hogy amíg az ügyészi ténykedés a bűnvádi perrendtartás előtti állapottal szemben a birói hatáskör felé fejlődő irányzatot mutat, addig az előadói tervezet az ügyészi függetlenség kérdésében visszafejlődést tüntet fel, mert az 1871: XXXIII. t.-c. 5. §-án túlmenőleg a miniszternek kötelező utasítási jogát is deklarálja (1. Vargha). Végül igen találó érveket hoz fel a miniszternek — közönséges bűnügyekben — utasítási joga ellen a koronaügyészségnek egyik tagja, aki az előadói tervezetre tett észrevételeiben azt a véleményét nyilvánítja, hogy a minisztérium a gyakorlati élettel nincs szoros kapcsolatban, a judikaturát nem kisérheti kellő figyelemmel s mint igazgatási hatóság a külső befolyásoknak is túlságosan ki van téve. Az érintkezés hiányánál s egyéb elfoglaltságánál fogva nincs módja arra, hogy a kir. főügyészségeket a felsőbb bírósági judikatura egységes követésére vagy az esetleg téves irányban fejlődölt judikatura kiirtására sarkalja. Ez vezetett csupán arra az anomáliára, hogy egy szakavatott felsőbb közös ügyészségi szerv hiányában kénytelen volt a háborús bűnperek irányításai egész terjedelmében kezébe venni, ami azt a nem alaptalan gyanút váltotta ki, hogy a minisztérium monopolizálja a háborús perekben a közvádat. Ilyen inkonvemenciákra vezet ime az ügyészségnek jelen szervezete, melyben az ügyészség feje egy politikai tényező: az igazságügyminiszter. 2. Beformkivánságok. Ezek után azt hisszük, hogy amikor a bíróságoknak és a kir. ügyészségeknek új szervezéséről van szó s amikor ez a szervezés a bíróság függetlenségének a kormánnyal szemben erőteljesebb kiépítését célozza, a kir. ügyészségek új szervezetének megállapítása is csak ebben az irányban történhetik meg. A tervezel 44. §-ának második bekezdését tehát 'módosítani kell s az új szöveg fölölt nem is kell sokat gondolkozni Szolgáljon a szervezés alapkövéül az a módosítás, amil az 1871 : XXXIII. t.-c. 5. §-ával szemben az ellenzék benyújtott s amely 1871-ben is csak 17 szóval (111 contra 94) bukott meg. ((A királyi ügyészség úgy a kormány, mint a biróságtól független.)) Nem jelentené azonbau ez a reform azt, hogy a kir. ítélőtáblánként 11 kerületre decentralizált kir. ügyészi szervezet egységes vezetés nélkül maradjon. A francia ügyészség szervezetében az ((un et indivisible)) elv helyes és fenntartandó. Kell, hogy az egész ügyészi karnak legyen feje, szellemi vezére, kell, hogy ez a vezető legyen az ország ügyészi karának irányítója, eljárásuk egyöntetűségének őre. De ez a vezető, ez a fő-főügyész legyen magának az ügyészi karnak tagja, neveltje és kiválósága. Akinek egész múltja, egyénisége biztosíték arra, hogy az ügyészi kart nem fogja a politika változó érdekeinek szolgálalába állítani. Erre a szép hivatásra, a Kozma Sándor hivatásának betöltésére pedig nekünk egy kész szervünk van a koronaügyész személyében, legyen tehát ő az ügyészi szervezetnek valóságos feje. Sokan, különösen természetesen a laikusok azt hiszik, hogy ez már ma is így van. Pedig távolról sem. Ha vizsgáljuk a koronaügyész jogállásál szervezeti törvényeink és a bűnvádi perrendtartás alapján, a következő tényekei kell megállapítanunk. Az 1871 : XXXIII. t.-c, mely nálunk az ügyészi szervezet keretét megalkotta, a koronaügyészt a kir. ügyészséghez tartozónak jelenti ki anélkül, hogy ennek az állásnak jogkörét meghatározta volna. Csak egy § rendelkezik a koronaügyészről s ez is csak annyit mond ki, hogy ((a szóbeli büntető és polgári eljárás behozataláig a koronaügyészi állomás nem töltetik be». A legközelebbi törvény, mely erről az állásról rendelkezik az 1891 : XVII. t.-c. Ennek a törvénynek 2. §-a nem. adja meg a koronaügyésznek azl a (3 — 8. §-okban részletesen körülírt) felügyeleti jogkört a kir. főügyészségek és a kir. ügyészségek fölöli, amelyet megad a főügyészeknek és — az alárendelt bíróságokra vonatkozólag —-,a táblai és törvényszéki elnököknek. A koronaügyészség ezen törvény szerint nem tartozik a Uilajdonképeni ügyészi szervezethez, amely szervezet a főügyészek felügyelete alatt áll, akik viszont közvetlenül az igazságügyminiszternek vannak alárendelve. A koronaügyésznek sem felügyeleti, sem utasítási joga nincs a főügyészségek és a kir. ügyészségek tagjaival szemben. A szabályozásnak ez a módja, a koronaügyésznek kikapcsolása az ügyészi szervezetből arra engedett következtetni, hogy a koronaügyészség mint egy egész speciális igazságszolgáltatási szerv fog kiépíttetni, amely nem lesz egyszerű harmadfokú vádhatóság, hanem — mint Ausztriában, Németországban és Franciaországban a törvény Őre, a legfőbb bíróság véleményező testülete s a jogegység ollalmazója. Mi történt azonban ? A Bp. megalkotása idejében a törvényhozás nem tartott szükségesnek semmiféle intézkedést az ügyészség s különösen a koronaügyészség szervezéséi illetőleg, hanem csak ezeknek processualis jogköréi szabályozza. Ez a szabályozás a koronaügyész hatásköréi és leendőit illetőleg elég szegényes és hiányos. Eltekintve a Bp. 26., 28., 29. §-aitól, melyek bizonyos kénlésekben a koronaügyész meghallgatását írják elő, csak a perorvoslalokról szóló XX. fejezetben van ismét szó a koronaügyészről, de itt is csak kél szakaszban (435. és 436: §§.) Ezek a hiányos rendelkezések okozták azl, hogy a Bp. életbelépése utáni első időben a hazai jogászsá'g körében a legellentétesehb nézetek keletkeztek a koronaügyész jogállása tekintetében. Nagy irodalmi vita fejlődöli ki azon kérdés kapcsán, hogy jogosult-e a koronaügyész a főügyésznek semmiségi panaszát visszavonni. A vita ennek folytán állerjed arra a kérdésre is, hogy a koronaügyész a közvádat képviseli-e a Cüria előli, vagyis, hogy vád halóság-e? Amíg Fayer, Tóth (ierő és Tarnai János azl az álláspontot vitatlak, hogy a koronaügyész nem közvádló, hanem csak véleményező szerv a legfőbb bíróság mellett, addig Hammersberg Jenő, Heil Fáüsztin és Finkey Ferenc az ellenkező táborban sorakoztak.