Bírák és Ügyészek Lapja, 1917 (8. évfolyam, 62-70. szám)

1917 / 62. szám - A szent korona viselője - A nyugdíjazás törvényszerűségének birája

480 úgy rendelkezik, hogy azokra a kérdésekre nézve, amelyek az ellátásra igényjogosultakat a jelen törvény alapján megillető ellátásokra való igényből erednek, valamint az ebből az igényből íblyólag az államkincstárral szemben támasztott követelésekre nézve, a határozat hozatalára minden más eljárás kizárásával — az ellátás megállapítására hivatott közigazgatási hatóság s végsőibkon a miniszter illetékes. A miniszternek ilyen határozata ellen, kivéve az alább felsorolt eseteket, a közigazgatási bíróság előtti eljárásnak van helye. Nincsen helye a többiek közölt — amelyek bizonyos kedvezmények engedélyezésére vonatkoznak — a g) pont szerint abban a kérdésben, hogy beállollak-e már vagy megszüntek-e már a nyugalombahelyezésnek, a végkielégítésnek vagy szabályszerű elbánás alá vonásának a 31. szakasz harmadik s negyedik bekezdéseiben, a 82. szakasz első bekezdésében, illetőleg a 35. vagy a 101. szakaszban meghatározott előfeltételei vagy sem. A 31. szakasz harmadik bekezdése arról intézkedik, hogy a tisztviselőnek kérelmére mikor kell a nyugalombahelyezési elrendelni, a negyedik bekezdés pedig arról, hogy hivatalból a nyugalombahelyezését mikor lehet elrendelni, megállapítván e részben azt, hogy ennek előfeltétele vagy az, hogy a tisztviselő olyan testi vagy szellemi fogyatkozásban szenved, amely őt szolgálatának további ellátására véglegesen vagy legalább huzamosabb ideig képtelenné teszi, vagy az, hogy beszámítható javadalmazásával egyenlő összegű nyugdíjra igényt adó szolgálali idejét betöltölte. Abban a kérdésben tehát, hogy az állami tisztviselővel szemben ezen esetek valamelyike fennforog-e, az új nyugdíjtörvény 120. §-á csakugyan azt mondja, hogy végső fokon az illető miniszter határoz minden más eljárás kizárásával. Ámde eltekintve attól, hogy ugyanezen törvény 124. §-a érlelmében a bírák és ügyészek ki vannak vonva a 31. szakasz idézett rendelkezései, valamint a 32. §. és a 35. §. rendelkezései alól is, mert a biró és ügyészre nézve fenn van tartva az 1869: IV. t.-c. 17. §-ának és az 1871 : IX. t,-c. 7., 8., 9. és 10. §-ainak azok a rendelkezései, amelyek értelmében azt, hogy fennforognak-e a hivatalból való nyugdíjazhatásnak esetei, nem a minister, hanem a birónak vagy az ügyésznek a fegyelmi bírósága itéletileg határozza meg; és így eltekintve attól, hogy a biró és ügyészre nézve léhát oly miniszteri határozat, amely az Ő nyugalomba helyezése felett a saját kérelme híján hivatalból intézkedik, soha és semmi körülmények között az illetékes fegyelmi bíróság határozata nélkül elő sem állhat és így a közigazgatási bíróság ilyen miniszteri határozat hiányában egyáltalában nem is juthat abba a helyzetbe, hogy azt panaszra bármilyen eljárás tárgyává tegye, lássuk mindenekelőlle azt, hogy a közigazgatási bíróság a nyugdíjigényre vonatkozó milyen kérdésekben is lehet hivatva eljárni. A közigazgatási bíróságról szóló 1896: XXVI. t.-c. 83. §-ának 2. p. szerint a minisztereknek azon intézkedései ellen van közigazgatási bíróság előtti eljárásnak helye, melyekkel a nyugdíjazott vagy, elhunyt állami tisztviselők, illetőleg hozzátartozóiknak nyugdíját, végkielégítését, özvegyi, nevelési és temetési járulékát állapítják meg, ha ennek következtében az a kérdés válik vitássá, hogy az alkalmazottnak, illetőleg hozzátartozóinak jogos igényük van-e az ellátásra vagy részeltelésre, vagy hogy az alapul vett címen mekkora összeg illeti meg őket. A közigazgatási bíróság tehát csak a már nyugdíjazott alkalmazottnak igényjogosultsága vagy és afelett határozhat, hogy a nyugdíjazottat, illetőleg a nyugdíj nélkül elbocsátolt alkalmazottat illeti-e meg nyugdíj és mekkora összegben; afelett a kérdés felelt azonban, hogy az állami alkalmazott nyugalomba helyezése törvényesen történt-e vagy sem, a közigazgatási bíróság az 1896: XXVI. t.-c. idézett rendelkezése alapján soha nem határozhatott és tudtommal nem is határozott. Ezt a jogot az új nyugdíjtörvény 120. §-ának a rendelkezéséből sem lehet leszármaztatni, mert ez a nyugdíjazás törvényszerűségének a kérdését a közigazgatási bíróság hatásköréből kiveszi ugyan, anélkül azonban, hogy a polgári bíróság hatásköre alól is elvonná és így megteremtené azt a leheletlen jogállapotot, amelyben odadobná az állami tisztviselőt a pártpolitika esetleges önkényének, annak tetszésére bizván azt, hogy a neki alkalmatlan állami tisztviselőt a törvényes előfeltétel hiányában is törvényes hatásköréből elmozdítsa s nyugalomba helyezze. A miniszteri javaslatnak a 120. szakaszhoz adott indokolásából azonban minden kétséget kizáróan megállapítható egyrészt az, hogy maga a kormány aZ új nyugdíjtörvény előtti jogállapolban igen is a polgári bíróság elé tartozónak ítélte a nyugdíjazás törvényszerűsége megvizsgálásának a kérdését, másrészt pedig az, hogy ezen a jogállapoton egyáltalán nem szándékozott változtatni az e részben változatlanul elfogadott javaslatával. Kitűnik ez különösen az indokolásnak abból a részébői, amelyben felsorolta azokat a kérdéseket, amelyeket az 1896: XXVI. t.-c. halározmányaival szemben a közigazgatási bíróság előtti • eljárás alól kiveendőknek tartott. Azt mondja ugyanis e részben szószerint: chogy a közigazgatási bírósági eljárás alól azonban — az eddigi jogállapotnak megfelelően — kiveendőnek tartja egyrészt mindazokat a kérdéseket, amelyeknek végleges elbírálására a kérdés természeténél fogva csak az illető miniszter, illetőleg a polgári bíróság lehel illetékes, másrészt azokat a tisztán az adminisztratív hatóság elbírálása alá tartozó határozatokat, amelyek arra vonatkoznak, hogy az alkalmazottra nézve beállollak-e már vagy nem a szabályszerű elbánás alá vonásnak a jelen javaslatban meghatározott előfeltételei vagy sem»; és felsorolván továbbá az ilyen természetű kérdéseket a g) pontban a közigazgatási bíróság hatásköre alól elvont kérdés gyanánt azt is jelöli meg: ((hogy beálloltak-c már vagy megszünlek-e már a nyugalombahelyezésnek, a végkielégítésnek vagy a szabályszerű elbánás alá vonásnak a 31. §. harmadik és negyedik bekezdésében, a 32. §. első bekezdésében, illetőleg a 35. vagy a 401. §-ban meghatározott előfeltételei vagy sem. Ezek az előfeltételek pedig a javaslat miniszteri indokolása szerint: «a közhalósági orvosi bizonyítvánnyal vagy fegyelmi hatóság által megállapított szolgálalképtelenség, a beszámítható javadalmazással egyenlő összegű nyugdíjra igényt adó szolgálali időnek vagy a beszámítható alkalmazás negyvenedik évének betöltése, a hatvanadik, illetőleg a hatvanötödik vagy hetvenedik életévnek betöltése, az egy évet meghaladó betegség, a gondnokság alá helyezés, a kiskorúság meghosszabbítása, a csődnyitás és a rendelkezési állapotnak egy évnél hosszabb ideig tartásai). Amikor a miniszteri indokolás az addigi jogállapotnak meglelelőleg kifejezetten fenn kívánta tartani bizonyos, habár közelebbről meg nem jelölt, kérdésekre nézve a polgári bíróság hatáskörét, és amikor taxatíve felsorolja azokat a kérdésekel, amelyeket még a közigazgatási bíróság előtti eljárás alól is ki akar vonni, anélkül, hogy azok közölt a nyugdíjazás törvényszerűségének a kérdését is felemlítené, és amikor annak a félreérteti rendelkezésének az indokolásánál, amely szerint a megnevezett bíróság előtti eljárás alól kiveendő az a kérdés is, hogy beállottak-e vagy megszüntek-e már a nyugalombahelyezésnek a 31., 32., 35. és 101. §-aiban meghatározott előfeltételei, ilyen előfeltételek gyanánt expressis verbis felsorolja a közhalósági orvosi bizonyítvánnyal vagy a fegyelmi hatóság által megállapított szolgálatképtelenséget, továbbá a bizonyos szolgálati időnek a betöltését és a bizonyos személyi állapotnak a bekövetkeztét, akkor elképzelhetetlen, hogy a törvény 120. §-ának g) pontjába foglalt rendelkezéssel a törvényhozás egy olyan állapotot akart volna létesíteni, amelyben, minden jog ellenérc, az esetleges miniszteri önkény által sújtott állami tisztviselő a miniszter törvénytelen eljárása ellen ne kereshetne jogvédelmet a polgári bíróságnál; de különösen el nem képzelhető ez a bírák és ügyészekre nézve, akikre nézve a képviselőház pénzügyi bizottsága s annak alapján a törvényhozás szükségesnek találta egy új szakaszban kifejezetten -is felvétetni azt a rendelkezést, hogy az itélőbirákra és a királyi ügyészség tagjaira az új nyugdíjtörvény halározmányai csak azzal a kiegészítéssel terjednek ki, hogy reájuk nézve az 1869: IV. t.-c. 17. §-a, az 1871 : IX. t.-c. 7., 8., 9., 10., 12. és 13. §-ai s a hivatkozott más törvényhelyeknek a bírói függetlenséget garantáló rendelkezései továbbra is érvényben maradnak. Mindezekből tehát kétségtelen, hogy úgy a régi az 1885 : XI. t.-c. alapján fennállolt, mint az új, az 1912 : LXV. 1,-c. alapján ma fennálló jogállapolban a nyugdíjazás törvényszerűségének a kérdése igen is a rendes polgári bíróság elé tartozik. Tartozik nemcsak azért, mert ez a vonatkozó tételes intézkedések helyes értelméből egyenesen következik, hanem odatartoznék abban az esetben is, ha a fennálló tételes intézkedések erre következtetni nem engednének ugyan, de annak ellenkezője vagyis az, hogy a nyugdíjazás törvényszerűségének a kérdését a polgári bíróság elé nem lehet vinni, a törvényből félre nem érthető módon ki nem tűnik. Mert a függetlenségét méltán féltő magyar birónak erre vonatkozó kifejezett törvényes rendelkezés hiányában nem lehet, nem szabad a függetlenségét garantáló annak a nagy elvnek sérelmére, hogy a bírót akarata ellenére, a törvényben meghatározott eseteken kívül, sem áthelyezni, sem nyugalomba helyezni nem lehet, elutasítani magától annak a kérdésnek az elbírálását, hogy valamelyik kartársat az adott esetben valamelyik pártpolitikai kormány, akarata ellenére nyugalomba helyezte anélkül, hogy annak törvényes előfeltételei fennforoglak. Lássuk már most, hogy a fentebb ismertetett jogállapottal szemben a magyar joggyakorlat milyen álláspontot foglalt cl egyes, igaz hogy csak igen szórványosan előfordult konkrét esetekben. A régi nyugdíjtörvény által teremtett jogállapolban egy 1905. évi szeptember hó 15-én 7015 915. sz. alatt hozott határozatában legfelsőbb bíróságunk a nyugdíjazás törvényszerűsége kérdésének az elbírálását elutasította magától azzal az indokolással: ((hogy az 1885: XI. t.-c: 61. §-a értelmében valamely állami alkalmazott nyugdíjazásának elrendelésére s ellátási vagy részelletési igényének eldöntésére minden bírósági eljárás kizárásával az arra hivatott adminisztratív halóság az illetékes; és az 1896:XXVÍ. t.-c. 83. §-a csak az igényjogosultság s annak összege tekintetében engedi meg a panasztételt a köz-