Bírák és Ügyészek Lapja, 1916 (7. évfolyam, 52-61. szám)

1916 / 60. szám - A találmányi szabadalmakról szóló törvényjavaslat szervezete. [2. r.]

464 képezi az újdonságrontó körülmények pontos és határozott megállapítása. É tekintetben a tervezet 3. §-a nem hagy fenn kívánni valót. Helyes, hogy a nyilvános gyakorlatbavételt és a közszemlére kitételt csak akkor tekinti újdonságrontónak, ha az belföldön történt. Eddigi törvényünk ellenkező intézkedése hihetetlen ehikaneriákra adott okot és alkalmat, anélkül, hogy komoly célt szolgált volna. Honorálta a tervezel az eddigi gyakorlatot azáltal, hogy 3. pontjában csakis a jelenlegi törvényünk életbeléptetése előtt megadott és nyomtatásban meg nem jelent belföldi szabadalomnak tulajdonit újdonságrontó hatást. Sem célja, sem oka a további kiterjesztésnek nincsen, a már megadott szabadalom — mint ilyen — logikusan nem vehető fel az újdonság, hanem az igényrontó akadályok közé. Nem szorul bővebb indokolásra, amikor a tervezet az eddigi helyes gyakorlatnak megfelelően a szabadalmi bejelentés közzétételét és közszemlére való kilélelél nem tekinti újdonságrontónak. Ez a kitétel, — mert hiszen az 50. §. és az eddigi gyakorlat szerint is tulajdonképen csak ez jöhet tekintetbe — egymagában nem hordja magán a nyilvánosság ezt az attribútumát, amelyhez újdonságrontó jelleget fűzhetünk. El kell ismernünk a 4. §. második bekezdésének igazságos és méltányos voltál, mely szerint kél vagy több találmánynak egy bejelentésbe toriéul belefoglalása esetén a szabadalmi hivatal felhívása folytán különválasztott rész a kitűzött záros határidő alall az első bejelentés elsőbbségével bejelenthető. Az eddigi gyakorlat is minden eszközzel azon volt, hogy a törvény túlságos és - tegyük hozzá érthetetlen szigora enyhítlessék. Az 5. §. első két bekezdése igen szerencsésen egyezteti össze a szerzői jog követelményét azokkal a praktikus nehézségekkel, amelyek az elv rideg keresztülvitelénél a szabadalmi hivatal előtti eljárás során előállhalnak. Mai jogrendszerünk alaptétele, hogy a szabadalom a feltalálói, vagy jogutódját illeti meg. Természetes, ha ezt az alaptételt kíméletlenül kezeljük, számtalan esetben fel kellene függeszteni a bejelentési eljárást, ami úgy a feltaláló, mint a bejelentő jogait súlyosan érintené. Kell tehát valamely expediens, amely az elv szigorúságán némileg enyhit. Ezt a tervezet nagyon helyesen oldotta meg, annak a hangsúlyozásával, hogy a szabadalmi hivatal előtti eljárásban tekintetik feltalálónak az első bejelentő. Eltekintve tehát attól, a 4-ik bekezdésben szabályozott súlyos és tiszta esettől, amely a szabadalmi hivatal előtti eljárásban is érvényesíthető, a feltaláló egyéb címeken alapuló jogait a rendes bíróság előtt ínég akkor is érvényesítheti, ha a bejelentési eljárás már véget ért volna. Súlyos aggályom van az 5. §. harmadik bekezdése ellen, mely szerint szabadalom nem adható, ha a találmány egy előbbi bejelentés folytán mái' megadott szabadalom tárgyát képezi; amennyiben az csak részben forog fenn, a szabadalom csak megfelelő korlátozással adható meg. Eltekintve a rendelkezés praktikus kivitelének nehézségeitől — hiszen nemcsak az érvényben levő, hanem megszűnt szabadalmak is vizsgálat tárgyává teendők, ami osztályozásunk eddigi hiányai mellett egynéhány ezer szabadalom felülvizsgálatát jelentené érdemben sem tudom osztani a rendelkezés szükségét. Tény ugyan, hogy az egész kérdés-komplexumot logikusan oldja meg a tervezet, amikor a kétszeri szabadalmazást hivatalból vizsgáltatja meg, emellett megadja a felszólalási jogot, szóval kaulelát tereint a bejelentési eljárás végeztéig s azonfelül megengedi a semmiségi keresetei. A kétszeri szabadalmazásnak tehát erősebb kaulelái vannak, mint az ujdonsághiánynak, a kérdés azonban abból az elvi szempontból oldandó meg, helyes-e az előző szabadalmat ilyen hatással felruházni. Nézetem szerint ezzel erős hézagot ütünk egész rendszerünkön. A szerzői jog nem tűri meg az ujdonságvizsgálatot, mely bizonyos mértékben konstitutív intézkedést visz a bejelentési eljárásba, annál kevésbbé lehetséges a vizsgálatot igényrontó körülményekre kiterjeszteni, mert ez a szerzői jog természetével ellenkezik. A szerzői jog, — mint magánjog — kizár minden közigazgatási tevékenységet abban az irányban, hogy a jog összes atributumai annak a részére akit megillet, hivalalbói biztosíttassanak. Ez az egyén dolga, akit természetesen a kellő eszközökkel — felszólalás és semmiségi per — fel kell ruházni. Ezen túlmenő intézkedésre nincs szükség, sőt az ujdonságvizsgálat elejtése mellett egyenesen veszélyes, mert a felek ezzel bizonyos könnyebb megítélésére saját kötelességeiknek mintegy rászoktatnak. Hiszen talán meg fog esni ezentúl is, hogy a már lajstromozott szabadalom mellett ugyanazt a találmányt még egyszer közzé fogják tenni, sőt azt is megengedem, hogy ugyanazonos szabadalmak is látnak majd napvilágot, a magam részéről ebben én veszedelmet, sőt szépséghibát nem látok, miként abban sem, hogy a szabadalom bitorlása is nem hivatalból, hanem csak indítványra üldözendő. A 6. §-ban azt a rendelkezést, mely szerint annak a megállapodásnak, hogy az alkalmazottat találmányáért mi sem illesse meg, joghatálya nincsen, inkább akként kellene formulázni, hogy a kártalanítás tekintetében a találmányt megelőző megállapodásnak joghatálya nincsen.* A találmánynak, hogy szabadalmazható legyen, újnak kell lennie, annak értéke tehát előre meg nem állapítható, s így a tervezett intézkedés — habár az alkalmazott jogainak kijátszására a mai birói gyakorlat, különösen pedig a polgári törvényvkönyv javaslatának intézkedései mellett talán nem vezetne — mindenesetre számtalan perek kútforrása lehet. Meggondolandó, hogy a kártalanítást nem volna-e célszerű a 30. §. analógiájára a szabadalmi hivatal és a tanács hatáskörébe utalni. A 8-ik §. 3-ik bekezdése értelmében valamely találmány javítását vagy tökéletesbítését célzó találmány szabadalma az eredeti találmány bejelentésének közzététele napjától számítva egy év alatt csak az eredeti bejelentőnek vagy jogutódjának adható meg. Már most felmerül az a kérdés, mi történjék, ha a bejelentő elhallgatta, hogy találmánya egy már létező, idegen találmány javítását vagy tökélesbítésél célozza, vagyis találmányát önálló szabadalomra jelentette be? Sem felszólalás, sem semmiségi pernek itt helye nincsen, mert hiszen sem az egyik, sem a másik nem vezet arra az eredményre, hogy a törzsszabadalom tulajdonosa a javítási szabadalomra való igényét tényleg érvényesítse, pedig csak azalatt a feltétel alatt tagadható meg a javítási szabadalom megadása. A kérdés megoldása nézetem szerint ott keresendő, hogy a törzsszabadalom tulajdonosának meg kellene adni a jogot, hogy a javítási szabadalmat maga bejelenthesse, mihelyt arról a közzététel útján tudomást nyer. Természetes, hogy ez külön eljárás keretében lesz megoldandó. A 11. §. utolsóelőtti bekezdése fenntartja jelenlegi törvényünk abbeli intézkedését, hogy élők között létrejött ügylel útján a használat másra csak a szabadalomlulajdonos beleegyezésével ruházható ál. Nézetem szerint ez tökéletesen megfelel a mai felfogásnak a kötelmi jogviszonyról, viszont, pedig ugyanezen szakasz utolsó bekezdése számol a szabadalom természetével, amikor az a használat átengedéséi bizonyos dologjogi hatállyal ruházza fel. E tekintetben nem méltányolható eléggé az az érzék, amely a római jogi elvek szűkítésével és tágításával az él éllel számol. A 13-ik §. utolsó bekezdése eddigi törvényünk egy fájó pontját küszöböli ki. Eddig tudniillik az előző használat jogosítványának megállapítása iránti perek a kir. törvényszék hatáskörébe tartoztak, holott a dolog érdemében műszaki kérdést kellett elbírálni, mint a felszólalás, a semmiségi per, különösen pedig a megállapítási kérelemben. Azt hiszem, az újítást a rendes biróságok is örömmel fogadják. Logikus és helyes a tervezel az az intézkedése, amely szerint elhagyta jelenlegi törvényünk 13. §-ának azt a rendelkezését, hogy a szabadalom hatálya nem terjed ki oly tárgyakra, melyek külföldről belföldi szabadraktárba átvitel vagy isméti kivitel céljából szállíttatnak anélkül, hogy a belföldön forgalomba hozattak volna. Törvényünknek ez oly intézkedése volt, mely a külfölddel szemben hátrányi jelentett s mely hosszadalmas perek kútforrása lehetett. Szükségünk e megszorításra nincsen. A 20. §. akként rendelkezik, hogy a szabadalom egészben vagy részben megvonható, amennyiben államszerződések másképpen rendelkeznek — ha a találmányt kizárólag vagy lőkép külföldön valósítják meg. Azok a szabadalmak, melyeknek használatbavételi joga az államot illeti, nem vonhatók meg. A szabadalom megvonása az alapon, hogy azt a belföldön nem, vagy nem kellőképen gyakorolják, a kir. privilégiumnak maradéka. Akkoriban indultak ki és indulhattak ki a törvényhozások abból, hogy (ca szabadalmi oltalmat a törvényhozás nem a feltaláló érdemcinek elismeréséül, hanem kizárólag a honi ipar fejlesztése céljából engedélyezvén, a szabadalom-tulajdonostól joggal követelheti meg, hogy a találmányát az ország területén gyártsa, illetve iparilag itt alkalmazza.))** Ma ez nemcsak elavult, hanem különösen hazánk szempont jából határozottan veszélyes elv. A modern felfogás szerint a szabadalom a feltalálóknak deklarált joga, amely a találmánnyal együtt szülelik, miként a tulajdonjog az okkupáció és specifikáció által. Ennek az immateriális jognak lehetnek és vannak kétségtelen határai és pedig mások, mint teszem a dologi jognak, azonban elismerten nem privilégiumban, hanem az egyén szellemi erejében bírja forrását. Ezen elv megtörésével visszatérünk azokra az időkre, amikor * Beck Hugó: Jogállam 191ö. ** Dr. Kósa Zs. Szab. Közi. 1916. U. sz.