Bírák és Ügyészek Lapja, 1915 (6. évfolyam, 43-51. szám)

1915 / 44. szám

337 lott még eszébe azl vitatni, hogy bűnvádi ügyekben szabad informácziót elfogadni, mert a Ppé. csak polgári ügyekre vonatkozik. Végül itt van az annak idejében oly szenvedélyes vitákra alkalmat adott 83.* §. A kényszerálhehezés minden szakbeli biróra egyformán elrendelhető. Semmilyen fórum sem magyarázta még e törvényszakaszt úgy, hogy büntető biró nem helyezhető át, mert a Ppé. csak polgári ügyeket érint. Igaz, hogy az igazságügyi kormány jelenlegi vezetője e törvényadta joggal számbavehető módon alig éit s a bitói k;irral szemben a legmesszebbmenő méltányosságot tanúsította. De az igazságüguniniszler személyes ténye a törvény által engedélyezett lehetőség fennállásán nem változtat. Már pedig, ha a Pp. életbelépése a büntető birót az áthelyezhetőség lehelőségével sújtja, akkor kell, hogy másfelől ne zárja el az életbelépés alkalmával megnyíló előmenetel lehetőségétől sem. A törvényhozótól ily méltánytalanságot feltételezni nem lehet. De maga a tanácselnöki intézmény lényege is olyan, hogy a büntető szakra a paritás elvénél fogva feltétlenül kiterjesztendő. A tanácselnöki állás nem csupán egyszerű czím vagy javadalom Ha a törvényhozó ilyeneket akart volna osztogatni, a legegyszerűbb mód lett volna a tanácsok vezetőit táblabírói czímrnel és jelleggel honorálni. A törvényhozó szándókát legjobban a Tüsz. 6. §-a világítja meg. E §. élesen megkülönbözteti a tanácselnököt a (anácsvezelés jogával felruházott bírótól, már pedig a büntető főtárgyalási elnök legjobb esetben az utóbbival esik egy tekintet alá. A tanácsvezetés jogával felruházott bírákra nézve a törvény csak annyit mond, hogy: «azokban ÍZ ügyekben, a melyekben elnökölnek, a tanácselnök jogkörét töltik be». Ellenben a tanácselnöki jogkör messze kiterjed az elintézés alá kerülő ügyek határain túl. ((Különösen ügyel a vezetésére bízott bírói tanács ügykörébe tart< zó ügyekben az Ítélkezés egyöntetűségére, az ügyek arányos kiosztása és a határozatok szerkesztőinek megfelelő kijelölése útján biztosítja a tanács tagjainak egyenlő mértékben foglalkoztatását. Köteles a működése körében szerzett s mind az igazságszolgáltatásra, mind az igazságügyi igazgatásra vonatkozó tapasztalatait a törvényszék elnökével közölni s a törvényszék elnökét elnöki tevékenységében egyébként is támogatni.* E kötelesség egyszersmind a legszebb jog, a melyben az elsőfolyamodású bíróság tagja részesülhet. E jog gyakorlása révén a tanácselnök állandó kontaktusban van a törvényszék elnökével, osztozik az elnöki tevékenység egy részében, szavának és nyilatkozatainak a törvény által biztosított súlya van. Nem csupán e joggal történt felruházása folytán, de jogának állandó gyakorlása által állása díszt nyer, tekintélyben egyre gyarapszik s a királyi törvényszéknek oszlopos tagja lesz. Ezzel szemben a büntető főtárgyalási elnök megmaradna az egyszerű lanácsvezetői fokon, sőt a természetszerű összehasonlítás és szembeállítás eredményekép a jogkereső közönség szemében még ez a pozicziója is másodrendűnek fogna feltűnni a tanácselnöki állással szemben. Már pedig ez a lefokozás a főtárgyalási elnököt nemcsak saját személyében sújtja, hanem ártalm ra van a büntető jogszolgáltatás tekintélyének is. A büntető biró közvetlenül érintkezik a felekkel, funkeziója a nagy nyilvánosság előtt történik s épen neki van rá szüksége, hogy a laikus közönséggel szemben már állásának külső díszével is imponálni tudjon. Hová lesz a főtárgyalási elnökök tekintélye, ha a közönség rájön, hogy ezek nem valódi, hanem csak talmi tanácselnökök? De van ennek a kérdésnek még egy éle, mely egyenesen elevenébe vág a büntető biró létérdekének. Ez az előmenetel kérdése. Előre kell bocsátanunk, hogy minden tekintetben helyes és a törvény inlencziójának megfelel az igazságügyi kormánynak a mostani kinevezéseknél kövelett az az elve, hogy tekintet nélkül a rangsorra, csak a kiváló erőket nevezi ki a tanácselnöki állásokra. És helyes, hogy a rangban talán fiatalabb, de kiváló képességű biró számára alkalom nyittassák a gyorsabb előmenetelre. De miért kell ettől az alkalomtól elzárni a büntető birót? Sőt mi több, miért kell őt azzal sújtani, hogy rangban mögötte álló birótársai átugorják és évekre terjedő előnyt szerezzenek, holott képességei azokéval egyenlők? Bizonyára nem akad oly büntető biró, a ki irigyelné polgári szakban működő birótársától a soronkívüli előléptetést, de ebből nem következik, hogy keserűséggel ne töltse el a mellőztelés tudata. A birói pályán levő előrehaladás, melynek a képesség, szorgalom, egyéni kiválóság díját kellene képeznie, egyszerű szerencse kérdésévé devalválódnék. Ha az dlető büntető birót annak idején polgári törvényszékhez nevezték volna ki vagy polgári szakba osztották volna be: most rajta lenne a sor. így pedig bűi.hödnie kell egy véletlen miatt. Ha a bíróban megrendül az igazságosságban való hit, nem fogja-e megérezni ezt a belső krízist maga az igazság, melyet szolgáltatnia kell? Nem lehet ellenérv gyanánt felhozni a Bp. életbelépését, mikor állítólag a büntető birák részesültek kedvezésben. E kedvezés elsősorban az ügyészi kart érte. Ha pedig valóban mellőzés jutott volna ki az egyforma képességű polgári bíráknak, úgy erre csak azt lehet mondani, hogy az sem volt helyes. A jelenlegi, büntető biráinkat mélyen sújtó és meg nem érdemelt mellőzést csak úgy lehetne elkerülni, ha az igazságügyi kormány a tanácselnöki állások megfelelő mennyiségét büntető bírákkal töltené be. Ennek nincs semmi akadálya, sőt a fentiek szerint mindenképen indokolt is. Csak részbeni, ideiglenes kárpótlás jellegével biró kisegítő lépés lenne, ha az előlépésre egyformán érdemes, azonban a polgáriak kinevezése folytán mellőzésnek kitelt büntető birák az ítélőtáblai birói czímrnel és jelleggel ruháztatnának fel. Ez még mindig kevesebb, mint a tanácselnöki állás. Fokozatosan arra kell tehát törekedni, hogy az ezután megüresedő, vagy netán újonnan szervezendő tanácselnöki állásokat büntető bírákkal töltsék be addig a halárig, míg a paritás elve megvalósul. ^LAZ 1912. évi LIV. t.-cz. 19. §-a. Ez a törvényhely úgy rendelkezik, hogy: az állami vagy magánelmegyógyintézetbe vagy valamely kórházba érkező személyt, mint elmebeteget az intézet igazgatója csak ideiglenesen fogadhatja be és arról érkezése után azonnal jelentést köteles lenni annak a kir. járásbíróságnak, melynek területén az intézet vagy a kórház van. E törvény meghozatalának kettős czélja volt: egyfelől megakadályozni azt, hogy egészséges egyének — személyes szabadságuk jogtalan korlátozásával — valamely kórházba vagy intézetbe (elvétessenek ; másfelől pedig, hogy egészséges egyének, a büntetés alól való menekülés czéljából, ily helyre fel ne vétessenek. A gyakorlat azonban e törvénynek máris kiderítette hiányos voltát. Ugyanis a törvényt szószerint magyarázván, csak az elmegyógyintézeteket és a kórházakat lekiuli olyan intézeteknek, a melyek bejelentésre kötelezvék; ellenben az ideggyógyintézeteket erre nem tartják kötelezetteknek. Ezt a nézetet azzal indokolják, hogy az idegbaj nem elmebaj, már pedig a törvény csak azl rendeli, hogy csak az ((elmebeteget)) kell bejelenleni s vizsgálat alá bocsátani. Ez okoskodás fonalán továbbmenve, az olyan intézetek, a melyeken ideg- és elmegyógyászat van, úgy okoskodnak, hogy csak azokra az egyénekre vonatkozik a bejelentési kötelezettség, a kik az elmeosztályra vétetnek fel; ennélfogva az idegosztályra felvett egyéneket nem is jelenlik be. Sőt még további disztinkeziót is tesz a gyakorlat az elmegyógyintézeteknél, illetőleg az elmegyógjászainál is a szerint, hogy milyen módon jut a beteg az intézetbe. Ennek ugyanis a gyakorlatban két nÁxija van: az önkéntes jelentkezés és a hatósági beutalás. Az önkéntes jelentkezés esetén egyelőre kizártnak tartják az elmebajt s így az ilyen egyének felvételéről csak akkor tesznek jelentést, ha elmebaj tünetei mutatkoznak; ellenben a hatósági beutalásra — hat. orvosi bizonyítvány, a rendőrség vagy biróság intézkedése — intézetbe került egyének befogadását azonnal jelentik. A törvénynek ilyetén alkalmazása a törvény fenti intencziójának