Békejog és békegazdaság, 1921-1922 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1922 / 7-8. szám

DR. NEUMANN KÁROLY A biró végső konklúziója az, hogy a Délszláv állam, Románia és Franciaország sem a béke- sem a fegyverszüneti szerződések, sem a nemzetközi jog elvei alapján nem kötelezhető arra, hogy a Szállitásvézetőség rendelkezésére állott bajokat Magyarországnak vagy Ausztriának visszaadja. A Délszláv állam, mint állami javakai továbbra megtarthatja azokat a Délnémet busaság cégjelével ellátott jármüveket is, amelyek nem voltak a Szállilásvezelőségnek bérbeadva, és a M. F. T. R. cégjelével ellátott, de a magyar állam tulajdonát képező néhány ha jol, valamint a Szállításvezetőség jelével ellátott jármüvekét is. A konkrét kérdések ilyen elbírálása csupán folyománya az alapigazságtalanságnak, amelyet már méltattunk. A fegyverszüneti szerződések zavaros rendelkezései következtében teremtett helyzetben „á quieta non movere" álláspont magától kínálkozott, mert utólag nem volt teljes jogi bizonyossággal megállapítható, hogy minő hajók foglaltattak el hadmüveletek során. Mindenesetre érdekes, hogy a hadmiiveletek után elhagyott hajók, bár utólag vétettek birtokba, hadműveletek közben' éheiteknek minősíttettek. A Délnémet társaság hajóinak a részvényesek honossága alapján valói elbírálása olyan jogi precedens, amely az élő joggal ellentétben áll, és — amelyei, mint alább lálni lógjuk, — más ezzel összefüggő kérdésekben a döntőbíró maga sem volt képes következetesen lentartani. Ezt a jogi tételt tehát alig lehet elvi jelentőségűnek minősíteni. 3. Az átadandó hajókkal foglalkozó döntés ezután következő része azokra a hajókra és hajózási berendezésekre vonatkozik, amelyek a háború alatl nem kerültek a Központi Szállitásvézetőség rendelkezésé alá. Ezek a magánjog szerinti jogos tulajdonosaik által — a háború alatt is — saját számlájukra üzemben tartott hajók. Ezekre nézve egyik fél sem állította komolyan, hogy az ilyen hajókat a nemzetközi jog értelmében el lehetne kobozni. Ilyen nemzetközi jogelvet a döntőbíró sem talált és ezért a jogkérdésben — nézetünk szerint is helyesen — ugy döntölt. hogy ezeket azoknak kell visszaadni, akik a lefoglalás pillanatában a hajók jogos tulajdonosai voltak, mert egyik fél sem hivatkozott ellenkező nemzetközi jogi szabákyra. a) Annak a ténykérdésnek elbírálásánál, hogy melyek ezek a hajók, váratlanul ujabb jogi kérdés merült fel. Románia ugyanis azt követelte, hogy azok a hajók, amelyeket a román haditengerészet tisztjei koboztak el, a nemzetközi jognak a tengeri háborúra vonatkozó szabályai alapján biráltassanak el. Ez az igény éppen Románia részéről igen különös, mert a román kereskedelmi törvényhozás szabályozza azt, hogy a dunai hajózásra mennyiben alkalmazható a tengeri jog vagy a közönséges fuvarozási jog és e szabályok egyáltalán nem támogatták e követelést. A döntőbíró azt el is utasította, nem ugyan ezen az alapon, hanem azzal a megokolással, hogy ezek a hajók a román belterülethez tartozó kikötők közt és a Duna felsőbb részen foglaltattak le, hogv az a körülmény, hogy a lefoglalok véletlenül tengerésztisztek voltak, nem lehel ok a tengeri zsákmányjog alkalmazásai" i. és hogv lehetetlen az olyan megkülönböztetés, amely szerint a románok részéről lefoglalt hajók zsákmánynak tekintessenek, a szerb rész214