Az adó, 1926 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1926 / 10. szám - A társulati adó reformja

Gazda Károly: A társulati adó reformja. pénzügyi kormányzat az 1922 : XXIV. t.-c. 27. §-ban vállalt fenti ígéretét nem tartotta be és későbbi törvényes intézkedésekkel a magas adókulcsok után 60%-ig terjedő pótadókivetést engedélyezett a községek részére; később további pótadók járultak az adóhoz, minek folytán ez idő szerint összesen 81*5% terheli a 16—30%-ig terjedő társulati adót, annak effektív kulcsát 29—54-5%-ig emelve; ez oly magas adóláb, melyhez fogható egész ez idő szerinti adózásunkban nincs. Békében a társulati adó a nyereségnek 7%-át tette ki, pótadóival együtt cca 10%-át, amikor is azonban, miként maga a fentidézett indokolás is kiemeli, az adóalapok nem tárattak fel a maguk egészében és így bátran állíthatjuk, hogy a társulati adó, a békebeli adónak 3—6-szorosáig terjed, ugyanakkor, amidőn a társulatok nyeresége, miként ezen rész elején jeleztem, a békebeli nyereségeknek csak kis tört részét teszi. A társulati jövedelmeknek ilyen egészen aránytalan megadóztatása csak akkor válik teljesen pregnánssá, ha más adózási kategóriákkal hasonlítjuk össze. A mobil tőkék adóterhével való összehasonlítást az I, fejezet tartalmazza. A földadó pl. a békebeli adózáshoz képest korántsem emelkedett oly arányban, mint a társulati adó, minthogy az 1913. évi 28*3 millió aranykorona összkivetéssel szemben mindössze 40 millió aranykoronára emelkedett, az 1926,27. évi állami költségvetésről rendelkező 1926. évi XV. t.-c. szerint. A társulati adó ez idő szerint érvényben lévő kulcsai sem abszolút, sem relatív értelemben nem állják meg helyüket és így azoknak leszállítása okvetlenül szükségesnek mutatkozik. Ezen szükségességet még egy körülmény indokolja. Ha a társulatok saját tőkéinek aranykorona értékét összehasonlítjuk a felértékelt mérlegekben kimutatott saját tőkék pengőértékeivel, minden esetben, kivétel nélkül, arról győződünk meg, hogy a felértékelés lényegileg leértékelés volt, hogy a társulatok pengőmérlegeiben lényegesen kevesebbet mutattak ki a részvénytőke- és tőketartalékszámlán, mint amennyi aranyértékben a részvényesek által befizettetett. Ez természetes. Minthogy a felértékelési mérlegekkel nyilvánosságra hozott saját tőkék kellő kamatoztatását a társulatok morális gazdasági kötelessége volt garantálni, de a tényleges rentabilitás csak tört részét tette a saját tőkékhez mért békebeli rentabilitásnak: a társulatok tőkéiket aláértékelték. Ennek következtében a nyereségek a felértékelt tőkéknek magasabb %-kulcsába fognak esni, mint estek volna a tényleges tőkeértékkel való összehasonlítás esetén. A mérlegfelértékelés ennélfogva közvetlenül az adózás mérvét emeli. Az azonban semmiképen sem logikus és pénzügytanilag is elfogadhatatlan, hogy az államjövedelmek, a diszkonjunkturából, a rentabilitás lecsökkenéséből kifolyólag emelkedjenek. A társulati adó kulcsai tehát-leszállítandók. E leszállításnál kettős szempontból kellene, véleményem szerint, eljárni. Az egyik maguknak a kulcsoknak abszolút csökkentése, a másik pedig a kulcsok minimumának leszállítása. Az elsőt úgy képzelem, hogy a társulati adótörvény 20. §-ában foglalt adótételek oly módon mérséklendők, hogy azon esetben, ha az adó401