Az adó, 1926 (14. évfolyam, 1-10. szám)
1926 / 1. szám - A végleges felértékelési rendelet
Dr. Katona Lajos: A végleges felértékelési rendelet. v^!üa; Ezzel ugyanis az alaptőkeemelés folytán befolyt összegek az újértékelésü mérlegek tiszta vagyonát gyarapítják s egyben emelik azt az összehasonlító alapot is, amelyhez a nyereség viszonylik s ez természetszerűleg csökkentöleg hat az adókulcsra. A régi és az új rendeletben is egyformán szereplő adórendelkezések közül még figyelmet érdemel az, hogy az új értékelésű mérlegben kitüntetett értéknél magasabb áron értékesített vagyontárgyaknál mutatkozó nyereség nem fog adó alá vonatni akkor, ha ez a nyereség a tényleges beszerzési, illetőleg előállítási árra való tekintettel csak látszólagos. Ehhez képest módjában áll a vállalatnak az ilyen vagyontárgyakat az új értékelésű mérlegben a forgalmi értéknél alacsonyabban beállítani, annak a kockáztatása nélkül, hogy amennyiben később ennél az értéknél magasabban értékesíttetnék, a különbözet adóköteles legyen. Ez a rendelkezés ugyanis megkönnyíti a latens tartalékok képzését. A latens tartalékok a rendeletben biztosított jognál fogva az adóztatás veszélye nélkül korlátlanul felszínre hozhatók. Gyakorlatilag leghelyesebb ezzel a joggal olyképen élni, hogy az ú. n. latens tartalékokat, mint pl. a korábban nem leltározott értékeket, vagy a passzívák között elkönyvelt latenseket teljes mértékben hozzuk felszínre, míg abban az esetben, ha a jövőre nézve az új értékelésű mérlegben is akarunk latens tartalékokról gondoskodni, leghelyesebb ezt olyan vagyontételeknél eszközölni, amelyek előreláthatólag értékesítésre nem kerülnek, mint pl. az intézeti székház és berendezés, vagy az áruleltár változatlanul maradó állagrésze. Már a felértékelés alapján álló korábbi rendelet is nehéz helyzet elé állította a vállalatok vezetőit abban az irányban, hogy az átértékelő műveletnél az összes számbajöhető szempontokat figyelembe vehessék. Annál nehezebb lesz ez a leértékelés alapján álló új rendelet mellett. A vállalatok és különösen a pénzintézetek, de még leginkább a vidéki pénzintézetek arany tőkéinek csak kis részét tudták átmenteni s így nagy kísértésnek lesznek kitéve az újértékelésü mérleg kimunkálásánál oly irányban, hogy vagyontételeiket minél magasabbra értékeljék, hogy presztízsüknek és hitelképességüknek megfelelő saját tőkét mutassanak ki. Rá kell ezért mutatnom arra, hogy Németország és Ausztria ebben a vonatkozásban szakított az állagérték elméletével és a jövedelmezőségi értékelés alapjára helyezkedett. Egyébként a tapasztalás és a józan gondolkodás alapján is megállapítható, hogy ha egy vállalat forszirozottan olyan magas saját tőkét munkál ki az újértékelésnél, amelyet kellőképen gyümölcsöztetni nem képes, sokkal többet és állandóbban árthat presztízsének és hitelképességének a jövőben, mint amennyit a nagyobb saját tőke kimutatásával pillanatnyilag használ. Meg vagyunk győződve, hogy vállalataink már természetes ösztönüknél fogva is éppen úgy meg fogják találni az arany középutat az aranymérleg készítésénél, mint a hogyan annyi balszerencse közt eddig is tudták biztosítani fennállásukat, amihez annyi közgazdasági, szociális és kulturális érdek fűződik. 1. sz. 9
