Az adó, 1921 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1921 / 8-9. szám - Az idegen pénzek átszámítása az illetékkiszabásnál

l)r. Sz. Nagy fíéla: Idegen pénznemek átszámítása. Az átszámítási kulcsok megállapítása az öröklési illetéknél pénzünk értékének ingadozása miatt szükséges. Az idegen pénzeknek törvényes pénznemünkben kifejezett értéke máról-holnapra ugrásszerű eltéréseket mutat. Ezek miatt az eltérések miatt a napi árfolyamjegyzés alapul vétele az öröklési illetéknél igazságtalan lenne. A halál időpontja ugyanis teljesen véletlen, előre ki nem számítható. A felek számítása is minden jogügyletnél döntően kifejezésre juthat, csak a halálesetnél nem. Feltétlenül szükséges tehát, hogy az állam az ily véletlen folytán előálló s a felekre esetleg súlyos terhet jelentő aránytalanságot beavatkozásával letompítsa, mert az igazsággal is ellenkeznék, hogy valakinek a hagyatékához tartozó dollárt csak azért számítsuk át 570-ével. mert szeptember 17-én halt el. holott szeptember 14-én az átszámítás még csak 470-ével történt volna. Ezt a célt szolgálja a pénzügyminiszter rendelete, minthogy az egyhavi átszámítási kulcsokat az e hlorrap alatt jegyzett árfolyamok középarányosában állapítja meg. Igaz ugyan, hogy hosszabb időtartam alapúi vétele az aránytalanságot még inkább csökkentené, azonban ennél hosszabb időtartam megállapítását a kincstár érdeke nem engedi meg. Az átszámítási kulcsok alkalmazása — látszat szerint — az ajándékozási illetéknél is célszerű lenne. Ennél az illetéknél azonban csak látszólagos az aránytalanság. Az ajándékozásoknál ugyanis a felek már számolnak a pénz napi értékével, miért is a feleknek az ajándék értékére vonatkozó ügyletkötési akaratát leghívebben az ügylet létrejöttekor létező árfolyam fejezi ki. Ugyanez áll a visszterhes vagyonátruházásokra is. Az átruházott dolognak külföldi pénznemben kifejezett értékek átlagos árfolyamon történő átszámítással nem tekinthetiük az illeték keletkezésekor meglevő forgalmi értéknek. Az ilyen vagyonátruházásoknál a felek még inkább számításba veszik a pénznek az ügyletkötés időpontjában meglevő értékét s ezért a valódi forgalmi értéket csakis a napi árfolyamon történő átszámítással lehet pontosan megállapítani. Ahhoz, hogy az átszámítási kulcsok csak az öröklési illetéknél alkalmaztatnak, az előadottakon kívül még az is hozzájárul, hogy a kulcsok havonta visszamenőleg állapíttatnak meg s így néha hetekig kellene a kulcsrendeletre várni, ez pedig, ha a fél azonnal fizzetni akarna, sem a kincstárra, sem a félre nem lenne előnyös. Ez a nehézség az öröklési illetéknél csak a legritkább esetben fordul elő, minthogy a hagyatékok leltározása, letárgyalása huzamosabb időt vesz igénybe. Ennyit az első kérdésre. A második kérdésre még sokkal egyszerűbb a válasz. Az átszámítási kulcsrendelet 2. §-a alapján a külföldi pénznemekben kötött s fokozatos illeték alá eső jogügyletek kiszabási alapjának kiszámításánál az átszámításnak mindenkor a napi árfolyamon kell történni. Ez ellen nem lehet azzal érvelni, hogy a rendelet az 1920': XXXIV. t.-c. 3. §-ában foglalt rendelkezés alapján adatott ki s ezért annak rendelkezései csak a vagyonátruházási illetékekre vonatkozhatnak. A hivatkozott t.-c. 3. §-a ugyanis csak az átszámítási kulcsok megállapítására és közzétételére jogosítja fel a pénzügyminisztert, ez alapon tehát tulajdonképen csak a rendelet 1. §-a intézkedik. A reendelet 2. §-a csak magyarázatul szolgál s nem tekinthető úgy, hogy a törvény 3. §-a alapján rendelkezik. Annál nyilvánvalóbb ez, minthogy az Ül. szab. 69. §-ának második bekezdése a külföldi pénznemekben kötött s fokozatos illeték alá tartozó jogügyletek illetékezésére vonatkozólag úgy rendelkezik, hogy a külföldi pénzek olyan értékben veendők alapúi, amelyben közpénztáraknál elfogadtatnak; a rendelet 2. §-a pedig leszögezi, hogy idegen pénznemekben a közpénztáraknál jelenleg fizetések nem történnek. Ha nem történnek fizetések, az arány sem állapítható meg, erre vonatkozólag tehát rendeletileg kellett intézkedni. Okoskodásom mellett szól az észszerűség is. Nem lehet ugyanis elképzelni, hogy a kincstár jelenlegi helyzete megengedné, hogy a fizetési eszközül szolgáló papírpénzt a névértékével egyenlő aranyértékűnek lehessen tekinteni. 274 8—9. SZ-