Adó- és illetékügyi szemle, 1915 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1915 / 3. szám - A pénzügyi delictum 2. [r.]

Demmer: A pénzügyi delictum. államnak, hogy magát az adót, illetve az adószolgáltatást ethikai területen meggyökeresííse: nem sikerül. A túlnyomó többség még mindég nyomasztó tehernek fogja fel az adószolgáltatást. Ezt az igazságot elkerülni nem szabad. Hiába való az a fáradozás, hogy az általános felfogás büntető sankcióval korrigáltassák, és a büntető sankciót még ott is károsan érinti, ahol a jogérzet bizonyos részében némi igazolást találna. A magángazdagság még soká is olybá fogja tekinteni az adót, mint a szociálisták elmélete a földtulajdont. De ép úgy, mint a szociálisták a magántulajdon elleni minden erészakot megvetnek, ép úgy a népesség többségének sem volna szabad azon álláspontot elfoglalnia, hogy a cél szentesíti az eszközt. Sőt a többségnek arra kellene feljogosítani az államot, hogy az adók behajtására megtegye az előtte szükségesnek látszó intézkedéseket. Itt a büntető szankciónak a célja az, hogy egy kisebbség jogérzetébe javítólag nyúljon bele. Ezt a célt sem egyedül az engedetlenségi büntetés, sem egyedül a veszélyességi büntetés nem tudná elérni. Az igazságot követelő parancs megszegése elleni represszió csak a szó tulajdonképeni értelmében vett büntetés által lehet eléggé hatályos. Ez már a büntetés fogalmából is következik. Az állam ebből megfordítva, a büntető igazságosság elvét vonhatja le. Ez logikai következtetés, amely az ethikával semminemű közösségben nincsen. Aki az igazságot követeli, az a hazugság elnyomására irányult küzdelemben eszközül nem használhatja a valótlanságot, hacsak nem akar lemondani az ő követeléseinek előfeltételeiről. De ezen is túl tette magát az állam. A tett elkövetésének és a bűnösségnek praesumciója, a bizonyítási teher megfordítása, a makacsság általi bizonyítás, a személyes szavatosság mind olyan eszközök, amelyek ugyan természetszerűen nem vonják maguk után a valótlanságot, de viszont a valótlanság lehetőségébe esetleg bele is nyugodnak. Akit ez a logikai következtetés meggyőzni nem tud, azt bizonyára az oportunismus fogja meggyőzni. Ha a fenti példasorban a hagyaték eltitkolását összehasonlítjuk a jövedelmi adóra vonatkozó vallomással, úgy a két közszolgáltatásnál a következő eljárás állapítható meg: Az állam hatalmi eszközei segítségével elsősorban kikényszeríti magának az adóköteles alanyról való tudomását, azután kényszeríti vallomás adására a kikutatott adóalanyt. A jövedelmi adó gondolata nem tűr kompromissumot. Más adónál talán megengedhető az a feltevés, hogy a törvényhozó adóparancsának meghozatalánál már elejétől fogva azon a nézeten van, hogy az ő parancsát sok esetben nem fogják teljesíteni. Minden egyéb adónál ugyancsak inkább képzelhető ilyen kompromissum, mert itt egy a százalókszerűen elenyésző kisebbségről lehet szó. De 111