Adó- és illetékügyi szemle, 1912 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1912 / 1. szám - A kötelező könyvvizsgálat az osztrák jövedelemadónál

Siebenschein: A kötelező könyvvizsgálat az osztrák jövedelemadónál. nemű kétséget nem bagy. A tulajdonképeni kivetési munka a bizottságokat illeti, a hatósági orgánumok előkészítő és támogató tevékenytégének ellenben majdnem teljesen formálisnak kell lennie. Egészen másképen fejlődött azonban a gyakorlat a törvényhez kiadott végrebajtási utasítás alapján, amely alkalmas volt arra, hogy a fiskálismusboz hajló pénzügyi hatóságoknak hajlandóságát magának megnyerje, és a törvénynek intencióit a feledés homályába döntse. A kifogásolási jog gyakorlása azáltal befolyásoltatott a legnagyobb mértékben, hogy azzal nem a bizottság maga, hanem annak elnöke élt, aki viszont a végrehajtási utasítás intézkedései alapján — és itt látszik ki a lóláb — egy kincstári tisztviselő. Mint ilyen, nélkülözi igen sokszor azt az objektivitást és érdeknélküliséget, amely a kivetési jog gyakorlásához szükséges. 0 feladatának tekinti azt, hogy a kincstár érdekét megvédje egyoldalúan, és az adócsavart minél jobban megfeszítse. Az elnök, vagy helyesebben a hozzá beosztott közegek, a kincstári előadók, a bizottság tevékenységét legmesszebbmenőén kisajátítják, ami annál hátrányosabb, mivel az adóhatóságok javaslatai a bizottság részéről eszközlendő beható és objektív vizsgálatban már idő hijján sem részesülnek. Azonkívül a hiányos szervezet folytán úgyszólván teljesen megközelíthetetlenek is a kincstári javaslatok, és ezért a tőlük való eltérés a legnagyobb kivételek közé tartozik. S sajnos, így volt ez elejétől fogva. Ahelyett, hogy az adókivetéshez a bizottságot vették volna igénybe, hogy a törvénynek páratlan alkalmazása ezzel biztosíttassák, a végrehajtási utasítások által oly intézkedések inauguráltattak, amelyek a kincstári érdekek túlságos méltánylását vonták maguk után. Elejétől fogva lemondottak arról, hogy a közönség bizalmát megnyerjék és megtartsák, és készakarva lemondottak arról, hogy a közönség az értelmes közreműködésre neveltessék. Engedték azt, hogy a bizottságok, a szabadon választott adóbírák, rendszeresen elnyomorodjanak, és elejétől fogva beoltották az adótisztviselöknek az adókötelesek iránt való bizalmatlanságát. Ez az elvi oktroyált bizalmatlanság természetszerűen mélyen sértette a lelkiismeretes adózókat. Joggal becsületükben érezték magukat megtámadva. Azok viszont, akik kötelezettségeiket kevésbbé vették komolyan, igen érthetően a kivetőközegeknek magatartásában az ő felfogásuknak támogatását látták, amely abban állott és áll, hogy az adóhatóságok az adóvallomásoknak bizonyos fokú inkorrektségével számolnak, és ezt a bevallott számadatok felemelése által, becslés segélyével törekesznek kiegyenlíteni. Ahelyett, hogy a törvénynek megfelelőleg azon vallomásokat elfogadják, amelyeknek szavahihetősége ellen valóságos aggályok nem léteznek, és ahelyett, hogy erélyesen megbüntessék azokat, akik a bizalomra valótlan vallomásaik folytán méltatlanok, egész egyszerűen senkinek sem hittek, és többé-kevésbbé mindenkit kifogásoltak, aki a társadalomban esetleg elfoglalt különös posiciójánál fogva, vagy a bevallott jövedelem abszolút magassága folytán kifogásolásnak nem volt kitehető. Erre lassanként — támaszkodva a közigazgatási bíróságoknak gyakorlatára — az utolsó években az adókivetésnél egy szigorúan 32