A kartel, 1932 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1932 / 4. szám - A kartelek jogi helyzete Franciaországban

4. sz. A KARTEL 29 gítő, mert csak a túlzott haszonszedést helyezi büntető szankció alá. Viszont azonban tényleg csak elméleti értékű a reform, mert amidőn a törvényhozó a „túlzott árat" jelenti ki büntetendőnek, akkor úgyszólván megoldhatatlan feladatot ró a büntető bíróságra. Büntető eljárás keretén belül megállapítani, hogy valamely vállalat kalkulációja túlzott hasznot tartalmaz-e, csaknem lehetetlen! A törvényhozó nem mondja meg, hogy mi a büntetendő elem a kartelvisszaéléseknél, hanem ráhárítja a bíróságra, de teszi ezt olyan formában, hogy a bíróság sem képes a feladatnak megfelelni, mert kénytelen magát teljesen rábízni szakértői véleményekre. Viszont ez is kényes dolog: ha csak egy szakértőt hallgat meg, az nem lehet megnyugtató, ha több, különböző körökből kikerülő szakértő nyer meghallgatást, akkor a véleményük előreláthatólag egymástól eltérő. Igaz, hogy ilyen bajok a polgári perek legnagyobb részénél is vannak, de esetünkben büntető ügyről van szó ós ez igen mélyreható különbséget jelent! Anyagi természetű vitás kérdéseknél rá kell bíznunk a bírói mérlegelésre, hogy a különböző szakvélemények közül melyiket teszi magáévá és fogadja el ítélkezése alapjául. De abban a kérdésben, hogy valaki elkövetett-e valamely bűncselekményt, még sem lehet döntő, hogy az egyik szakértő ilyen amortizációs kulccsal és rezsi terhek alapul vételével számol, a másik pedig a kalkulációját más elvek szerint építi fel és megfelelően más eredményre jut. Ennek a semmiképen sem kielégítő megoldásnak az a következménye, hogy ez a módosított szakasz sem nyer Franciaországban komoly alkalmazást. Ilyen előzmények után született meg a francia karteltörvényjavaslat 1932. évi március hó 3-iki íkelettel. A javaslat bár igen szűk körben mozog, mégis eredeti gondolatot is tartalmaz, amennyiben a fakultatív kar télbe jelentés intézményét valósítja meg, mely csak a fenti előzmények előrebocsátása után válik érthetővé. Franciaországban ugyanis az a helyzet, hogy éppen a legtekintélyesebb és a leglelkiismeretesebb vállalkozók, gyárosok elzárkóznak a kartelekben való részvételtől, mert nem akarják magukat kitenni még a büntető vizsgálatnak sem. Hiába végződik ez a vizsgálat hosszas meghurcolás után felmentéssel, igen sokan az érdekeltek közül ennek nem akarják magukat kitenni és ezen a ponton már számos (közhasznú kartel alakítása bukott el. A javaslat tehát fakultatív bejelentési lehetőséget létesít, vagyis a bejelentés eszközlése nem kötelező, de bizonyos előjogokat biztosít azoknak, akik élnek e bejelentéssel. Ez az előjog abban áll, hogy a bejelentett kartelekkel szemben enyhül a büntető törvénykönyv fentebb ismertetett 419. §-ának szigora. Míg ugyanis általában bárkinek feljelentésére megindult a vizsgálat a 419. §-ba ütköző cselekmény elkövetése végett, addig a bejelentett kartelek ellen ilyen feljelentéssel csakis a „ministére public" élhet. Ha e javaslat törvényerőre lép, akkor nem kell valamely óvatosabb gyárosnak attól tartani, hogy bárki feljelentésére vizsgálóbíró elé citálhatják és csak hosszas meghurcolás után fogja tudni igazát bizonyítani, mert ha mintegy „cégjegyezteti" a kartelt, melynek tagja, akkor csakis a miniszter kezdeményezésére indulhat meg az eljárás. Miként ebből látjuk, a javaslat egyáltalában nem hoz lényegesebb reformot. Meg marad ugyanis változatlanul az a szerintünk egészen helytelen állapot, hogy kartel ügyek a büntető törvénykönyv alá esnek és az újítás mindössze annyi, hogy bizonyos kautélákkal veszik körül ezen büntető eljárás zaklatásával szemben azokat a karteleket, melyek önként alávetik magukat a bejelentési kötelezettségnek. Tehát Franciaországnak kartelszabályozása akkor sem lesz, ha ebből a javaslatból törvény válnék. Amíg a kartelek bonyolult gazdasági problémája büntető bíróság elé kerül, és e bíróságnak egy egy szakaszos tilalom megszegésének megtörténtéről kell dönteni, addig komoly karteljudikaturáról sem lehet szó. Elvi álláspontunknál fogva ellenezzük e kérdések büntető ügyre való terelését, tehát bizonyos fokig el kell ismerni, hogy a javaslat egy nagyon kis lépést előbbre viszi a helyes irányba az ügyet, mert korlátozza a büntető eljárások megindításának lehetőségét. Ez azonban csak negatív érdem, — korlátozza egy egészen hibás rendszer érvényesülését, de semmit sem tesz a helyes kartelszabályozás érdekében. Az ismertetett fakultatív bejelentési lehetőségen kívül még egy 29 tagból álló konzultatív jellegű kartelbizottság létesítése tekintetében intézkedik a javaslat; egyéb lényegesebb intézkedéseket nem is tartalmaz. Mégis találunk ebben a nagyon bátortalan kis javaslatban egy magyar szempontból érdekes gondolatot. A magyar karteltörvény legnagyobb hibája a túlságos officiozitás, vagyis az, hogy törvényünk csakis a minisztert ruházza fel a kartelek visszaélései ellen való hivatalbóli eljárásra. Számtalanszor kifogásoltuk e lap hasábjain, hogy az a magánfél, aki az adatoknak legjobban birtokában van, éppen csak feljelentését, panaszát teheti meg a minisztériumban és kérheti a közérdekű per megindítását, de az eljárás további menetében már semmiféle szerep nem jut részére. Ezzel szemben a francia javaslat kombinált megoldást talál. Ott is bevezetik a miniszteri kizárólagos inicíatívát (ebben az esetben ezt csak helyeselni lehet, mert büntető vizsgálatok indításával szemben tényleg kellenek kautélák, mert a meghurcoltatás ellen nemi elegendő védelem a felmentő ítélet az eljárás végén!), ha azonban a miniszter meg-