A kartel, 1932 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1932 / 4. szám - Kartelek és a világkrízis

28 A KARTEL 4, sz. kartelhasznok elképzelése támad.1 A megoldást aligha fogjuk egyes vállalatok, vagy egyes kartelek visszaéléseinek körében megtalálni, sőt a kartelek működésének összesége is csak egy részét képezi annak a végzetes, de számos más intézmény által is támogatott törekvésnek, hogy fennmaradjanaik a relatíve magas belföldi árak még akkor is, amikor az export terén jóval alacsonyabb árak irányadók. Ha ellenben sikerülne az olcsóságot az egész vonalon a fogyasztóig eljuttatni, akkor ez az olcsóság megszűnne, a világgazdaság legnagyobb csapásaként szerepelni. Ilyenformán nem „bűnös machinációkat" és visszaéléseket kell a karteleknél általánosságban kárhoztatni, hanem egyszerűen hibás üzletpolitikát. És egy „hiba" következményei gyakran súlyosabbak, mint a bűné; a bűnre lecsap a törvény szigora. A „hibára" sokszor csak a helyrehozhatatlan károk tanulságai vezetnek rá. Félő, hogy a kartelek árpolitikájánál is ez az eset forog fenn. A kartelek iogi helyzete Franciaországban. Francia kartel jogról beszélnünk alig lehet, mert ilyen úgyszólván — nincs! Miként látni fogjuk az alábbiakban, a kartelekkel ezideig mindössze a büntetőtörvénykönyv foglalkozott, ez pedig annyira alkalmatlan eszköz bonyolult gazdasági problémák megoldására, hogy a gyakorlatban nagyon csekély jelentőségre tudott csak szert tenni. A napóleoni büntető kódex 419. §-a egy hónaptól egy évig terjedő börtönnel büntette azt, aki árúcikkek értékesítésével foglalkozó egyének között olyan értelmű megállapodást létesít, illetve abban résztvesz, amelynek az a célja, hogy bizonyos árúcikkeket csak egy bizonyos árban adjanak el, hogyha ez az ár magasabb annál, amely a „természetes és szabad verseny" mellett kifejlődhetett volna. Ez a szakasz akként van megfogalmazva, hogy abba bizony a legtöbb kartel beleesik, tekintet nélkül arra, hogy az minő közgazdasági funkciót tölt be és, hogy veszélyezteti-e, sérti-e a közérdeket, vagy a fogyasztó érdekét. Ha ugyanis a szabad verseny mellett kifejlődő árat vesszük alapul, azt tekintjük a közgazdasági szempontból egyedül helyes áralakulásnak, akkor természetszerűleg minden kartel ellenkezésbe jut a törvénnyel. Hiszen a kartel 1 Ha vannak is üzemek, melyeknél egyesek még ma is mammutfizetéseket élveznek, a vállalati rentabilitásról vagy kartelhaszonról alkotott képzet még ekkor is téves lehet: A vezérigazgatói mammutfizetések többnyire nem a kartel jogba, hanem a részvényjogba tartoznak; érdekes stúdium gyakran a vezetői javadalmakat a kifizetett osztalék összegével arányba hozni. Ilyenképen nem a fogyasztó kizsákmányolásából származik a túlzott vezérigazgatói dotáció, hanem a részvényesek zsebéből. lényege, hogy az árakat a termelés rentabilitásával igyekszik összhangba hozni és éppen függetleníteni akarja a szabad verseny árhullámzásától, igen sok esetben a szabad verseny által az önköltségi árak alá szorított nívót igyekszik feljavítani. Nyilvánvaló, hogy e szakaszt a törvényhozó nem a mai kartelekre kívánta alkalmazni, hanem elsősorban a napóleoni háborúk nyomán előállott árúhiány és éhínségek vámszedőíre. A gazdasági előfeltételeik tehát alapjukban megváltoztak, mig a törvény változatlan maradt. Valamely elavult, vagy túlszigorú és a közfelfogással már meg nem egyező törvényes intézkedésnek rendszerint az a sorsa, hogy nem nyer gyakorlati alkalmazást. így történt nálunk a botbüntetéssel és ez volt Franciaországban is a helyzet a kartelekkel kapcsolatban, a büntető törvénykönyv 419. §. alkalmazásánál. Nagy viták voltak akörül, hogy egyáltalában élő jognak tekintendő-e ez a szakasz, figyelemmel arra, hogy a gyakorlati alkalmazása már megszűnt. Megállapítást nyert, hogy egyszerűen szokás jogi alapon hatályonkívül helyezettnek nem volna tekinthető. A francia jogrendszerben ugyanis, amíg egy törvényt egy másik törvény hatályon kívül nem helyez, addig az hatályában fennállónak tekintendő; de megállapítást nyert az is, hogy időnkint alkalmazták a francia bíróságok, igaz, hogy csupán lokális jelentőségű, kisebb esetekben, melyek a kartelek fejlődését egyáltalában nem befolyásolták. Ilyen körülmények között elhatározták a szakasznak novelláris úton való megváltoztatását és ezt egy 1926-ik évből kelt törvény eszközli. Ez az új 419. §. azt a lényeges módosítást hozta, hogy immár nem minden kartel-ármegállapodás eleve büntetendő, amely magasabb árat tartalmaz a szabad verseny mellett kifejlődhető nívónál, hanem csak a „rossz karteleket" kívánja sújtani. A törvény tehát már megkülönböztet „jó" és „rossz" kartelek között és határvonalat a kettő között a „túlzott haszonszerzés" célzatában vonja meg és büntető szankciók alá csak azt helyezi, ahol ez a célzat megállapítható. A napóleoni kódex fogalmazásával szemben a kartelek polgárjogúsága felé való haladás tehát abban nyert kifejezést, hogy most már a kartelárat nem a szabadversenyben kifejlődhető árral hasonlították össze, hanem azt kell nézni, hogy a kartelárban foglalt vállalkozói nyereség mennyire haladja túl a polgári haszon mértékét. Ez igen nagy különbség, mert a szabad verseny sok esetben annyira lenyomja az árakat, hogy az azt jóval meghaladó kartelár még mindig nem esik bele a „bénéfice exagéré" fogalmába. Mig tehát a régi rendelkezés szerint úgyszólván minden kartel büntetendő volt, mert hiszen bevallott célja „a szabad verseny árrombolásával" szemben magasabb árat életbeléptetni, addig az új rendelkezés legalább elméletileg kielé-