A kartel, 1932 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1932 / 4. szám - Kartelek és a világkrízis

4. sz A KARTEL 27 megállapítása, hogy az egyes államokban évente kifizetésre kerülő munkabéreknek hány százaléka nyert a munkavállalók szabad versenye alapján megállapítást és hány százaléka igazodott kollektív tarifaszerződéshez? Nálunik Magyarországon nyilván csak egy kis töredéke a bór formájában élvezett nemzet jövedelemnek tartozik a kollektív szerződések csoportjába, míg a nyugaton, az ipari államokban igen jelentékeny hányada. Ki kellett azonban terjeszkednem a szakszervezeti politikára is, mert fejtegetéseim a kartelekre általánosságban vonatkoznak, nem pedig csupán hazai viszonyainkra. Elmondhatjuk tehát, hogy a munka- és az árúpiacon a szabadversenyt korlátozó összes tényezők akadályozzák az áraknak a fogyasztóképessóghez való alkalmazkodást és ezzel hozzájárulnak a termelt árúk eladhatatlanságához. Ezt az eladhatatlanságot „túltermelésnek" nem merném nevezni, mert szinte frivolitás volna erről beszélni akkor, amikor embermilliók az éhenhalás mint alsó és a létminimum mint felső határ között mozgó „standardon" élnek, Németországban, a kartelek hazájában is minden oldalról hangzik fel a kritika a kartelek működésével szemben. Hivatkozom a „Berliner Tagblatt' május 29-iki számában a közgazdasági rovat élén dr. Walter Goldstein tollából megjelent, ritka objektivitással megírt érdekes cikkre, mely azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy a kartelszervezet abban a tökéletesen kifejlesztett formájában, aminővel Németországban találkozunk, miként állta meg a helyét a világkrizis pusztító erejével szemben. Első tekintetre ugyanis azt kellene hinnünk, hogy a kartelek intézménye alkalmas arra, hogy a világpiaci árak rohamos lemorzsolódásával szemben megvédje a termelést, tehát a kartelbe tömörülés előnyeit éppen a krízis idejében kellene legfőképen észlelni. A tények azonban ellentmondanak eme feltevésnek, így Németországban az egész vonalon súlyos kiábrándulás mutatkozik a karteleikkel szemben és pedig nemcsak egyoldalú fogyasztói részéről, hanem az érdekelt iparágak körében is. Ahol ugyanis a termelésnek csaknem minden fázisa kartelben van, ott valamely kartel tagjai egyúttal fogyasztók is és szemben állanak azzal a másik kartellel, melytől pl. nyersanyagaikat szerzik be. így azoknak a köröknek, kiket semmiféle elvi ellentét sem választ el a kartelszervezet intézményétől, mert maguk is részesei annak, alkalmuk volt ezen szervezet árnyoldalairól meggyőződni. Ezek a szempontok a német kormányt annyira áthatották, hogy 1931. év végén nagyon közel járt oly intézkedések életbeléptetéséhez, amelyek a kartelek végét, vagy a vég kezdetét jelentették volna. A mult év decemberében kiadott, az árkérdés szabályozására szolgáló szükségrendeletnek egy végül is meg nem valósított elgondolás szerint azt kellett volna tartalmazni, hogy az összes kartelszerződésben vállalt kötelezettségek megszűnnek, vagy egy enyhébb fogalmazás szerint hatályukat egy évre felfüggesztik. Ez az egy évi korlátlan szabad verseny is elegendő lett volna ahhoz, hogy a kartelszervezetek megsemmisüljenek. A döntő szempont, melynek következtében ezt a tervet a kormány mégis csak elejtette — a német bankok vitális érdeke volt. Ismeretes, hogy a bankok Németországban milyen szörnyű krízisen mentek keresztül, melyből végül is az államhatalomnak kellett kisegíteni őket, hiszen a jelenlegi állapotok lavinaszerű fejlődésében az osztrák Creditanstalt és a német DanatBarik bukása vezetőszerepet játszott. De miként később nyilvánosságra jutott, a szoros gazdasági összefüggéseknél fogva, melyek a bankok között fennállanak, alig volt intézet, melyet a bizalmi krízis alapjaiban meg ne ingatott volna. Ezeknek a küzködő bankoknak jelentett volna kegyelemdöfést a kartelek feloszlatása. A bankok igen nagy érdekeltséget vállaltak az iparban, igen gyakran azon az alapon, hogy a nyújtott hitel fedezetét a vállalat árúkészlete képezte. Ezen árúkészlet értékét kartel-árak alapján vették számításba. Kartelek nélkül az árak zuhanása elkerülhetetlen lett volna, miáltal a bankok legjobb követelései vesztették volna el fedezetüket. így tehát a német kormány a kartelkötelezettségeket érintetlenül hagyta és csak az ismeretes rendeletét adta ki, melynek következtében az iparcikkek és szolgáltatások ára 10 százalékkal csökkentendő. A német kartelek alávetették magukat ezeknek a rendszabályoknak és egy esetben sem volt szükség valamely kartel feloszlatására azon okból, hogy az árcsökkentési rendeletnek nem vetette alá magát. A kartelek rendszere tehát ezideig Németországban nem esett a krízisnek áldozatul, de igen széles körökbe vitte szét a felismerést, hogy a kartelek relatíve magas árai természetszerűleg ártanak a fogyasztónak, anélkül, hogy használnának a karteleknek, egyszerűen kifejezve azért, mert amit nyernek a réven, azt elvesztik a vámon, a fogyasztáscsökkenés és az árúcikkek eladhatatlansága folytán. Azért kell állandóan a kartelek által előírt árakra az ,aránylag magas" kifejezést használnunk, mert ha a mai tökéletes pangás mellett megyünk egy üzembe kalkulációt revideálni, akkor nagyon könnyen azzal az eredménnyel fogunk távozni, hogy a magas haszon marge alig elegendő az üzem rezsijének fedezésére. De ha viszont így áll a helyzet, akkor felületesség vagy demagógia egyszerűen a kartelek árdrágítása ellen izgatni, miáltal még az intelligensebb emberben is a busás