A kartel, 1932 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1932 / 4. szám - Kartelek és a világkrízis

26 A KARTEL 4, sz. fogyasztani; a termelő pedig elakadt a termelésben, mert nem volt piac az árúja számára. Ismétlem, ezt a sajnálatos paradox helyzetet semmikép sem lehet egyedül a kartelek számlájára írni, ez úgy látszik az egész kapitalista rendszer gépezetének strukturális hibája. Viszont azonban tagadhatatlan, hogy gyakran a kartelrendszer merevsége az az alvadt vértestecske, mely az üzleti forgalom szabad vérkeringését megakasztotta és a gazdasági élet jelenlegi trombózisát előidézte. A termelés és a fogyasztás közé tehát áthághatatlan falak ékelődtek. A mezőgazdasági termékek és főleg a nyersanyagok árzuhanása nem jut el a fogyasztóig, a megélhetés tényleges jelentékeny mérvű olcsóbbodása formájában; az országhatárokon megállítják e folyamatot a vámhatárok és a kartelek. A vámfalak és kartelek ketrecébe zárt európai fogyasztó csapásnak érzi a világpiaci árak zuhanását, mert belföldön fogyasztói minőségében alig élvezi az olcsóbbodás előnyeit, de termelni és exportálni mégis csak ezen világpiaci árak alapján lehetséges. A belföldi árak stabilizálását aligha lehet a kartelek érdeme gyanánt szerepeltetni, ha világpiaci vonatkozásban nem tudták az árzuhanás folyamatát megállítani. Soha olyan díszparitás exportárak és belföldi árak között nem volt, mint a kartelek és a vámfalak jelenlegi korszakában. Az ipari államok fogyasztóképessége két malomkerék közé került: ezen államok éltető eleme, az ipari export, a világpiaci árak katasztrofális alacsonyságára kénytelen berendezkedni, másrészről viszont ezen termelőmunka fenntartására szolgáló szükségletek kielégítése csak magas belföldi áron történhetik. A sokat emlegetett agrár ollóval teljesen egyenlő jelentőségű kérdés a világpiaci árak és a belföldi árak ezen diszparitása. Ha ez a diszparitás nem volna és a nyersanyagok árzuhanásával lépést tudna tartani a megélhetési index csökkenése, akkor az egész áresés csupán numerikus eltolódást jelenthetne, amely nem érintené ily katasztrofálisan a termelés egész menetét. Ha a nyersanyagok árzuhanása arányában és azzal időbelileg is lépést tartva olcsóbbodnék mindennek az ára, ami a létfenntartáshoz szükséges, ebben az esetben csak az arany nagy értékemelkedésével állnánk szemben. Az arany ezen értékemelkedésének szükségszerű következménye, hogy az aranyértékű pénznemekben kifejezett árak csökkennek. Az elmúlt század második felében egészen a legutóbbi időkig a fordított jelenséggel álltunk szemben: az arany értékcsökkenésével, mely az árak lassú, de biztos általános emelkedésében jutott kifejezésre. Miután azonban ez a folyamat egészen általános volt, vagyis nagyjában és egészében a fogyasztó kiadás és bevétel mérlegét egyaránt magasabb számok felé tolta el, tehát ennek a jelenségnek* különösebb gazdasági reakciója nem volt. Lassú drágulásról beszéltek, mely azonban senkinek sem fájt, semminő gazdasági funkciót meg nem bénított. A most lejátszódó ellentétes folyamat éppen rendszertelenségével okozza a zavart. Elvégre az 5 forintos búza régmúlt korszaka visszatérésének sem kellene szükségszerűen katasztrofálisnak lenni, ha nemcsak a termelt árúcikkek világpiaci ára menne vissza az akkori nívóra, de a termelési költségek és általában a belföldi megélhetési index is. Egy ilyen lineáris, egyenletes árcsökkenésnek akadálya a kartelrendszer, ide kell azonban sorolnunk a szakszervezeteket is, melyek kollektív szerződései legalább olyan mértékben felelősek az iparcikkek belföldi árainak magasságáért, mint a vámok és a kartelek. Itt tehát belekapcsolódik a kérdésbe a szociális probléma, melynek szempontjait nem szabad elhanyagolni. De struccpolitika volna, ha a szociális érzésű ember örülne a kollektív szerződések magas béreinek, mikor ezen rendszerrel karöltve a munkanélküliség soha nem képzelt méreteket ölt. A szakszervezeték politikájáról tehát ugyanazt kell mondanunk, amit a kartelekről általában: kimerült a bérek védelmében azok részére, akik még egyáltalában dolgoznak, de képtelen megakadályozni, hogy bizonyos fokig talán éppen a magas bérek folytán az üzemek leálljanak, leépítsenek és a munkások millióit szélnek eresszék. Ugyanezt a hibát a karteleknél abban a formában állapítottuk meg fentebb, hogy védték áraikat, de közben nagyrészt illuzóriussá válták ezek az árak, annyira csappant a fogyasztás. E ponton tehát nagytőke és szocializmus összefogott és együttes erővel végzik öngyilkos munkájukat. Magas munkabérekre építeni a jólétet, ez volt Ford jelszava és ma az ő magas bérekhez szoktatott munkásai a munkanélküliek végtelen sorát szaporítják. Szociális szempont érvényesítése terén a polgári uralom alatt levő államoknak nem kell túl tenniök a szovjeten, ahol munkás diktatúra van. Már pedig amenynyire a napvilágot látó hírekből meg tudjuk ítélni, ott egy egész birodalom rendszeresen nélkülözik, hogy kikoplalja azokat a tőkefeleslegeket, melyek az ipari termelés felépítéséhez kapitalista vagy kommunista rendszer mellett egyaránt múlhatatlanul szükségesek. Tehát a szovjeték népjólét tekintetében fennálló követelményeik megvalósítását felfüggesztik, illetve arányba hozzák a tényleges viszonyaikkal. A kollektív szerződés merev rendszerének védelme pedig éppen ezt a viszonyokhoz való alkalmazkodást teszi lehetetlenné. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezek a kollektív szerződéseket érintő fejtegetések Magyarországra vonatkoztathatók legkevésbbé. Érdekes statisztikai adat volna annak